A példa ereje

Idén érkeztem el a deschoolingos szakaszom végére: pontosan annyi időt töltöttem iskolai (és munkahelyi) kereteken kívül, mint amennyit benne. A szabad tanulásban szakértők azt mondják, ennyi idő kell, hogy kiheverje valaki az iskolai rendszer szabadságra gyakorolt hatását. Van benne valami.

Amikor kiléptem az egyetemi keretek közül, akkor jött el életemben először az a pont, hogy senki nem mondta meg, mit kell(ene) csinálnom, semmi kötelezettségem nem volt. Ez elsőre jól hangzott, de csak elsőre… Végre nem volt szabályzat arra, hogy el kell mosogassak, nem kellett vizsgára készülni, órára járni, könyvtárban keresgélni. Nem kellett takarítani, mosni. vasalni, még beágyazni se. Mert végre senki nem ellenőrizte és nem járt érte bünti, ha nem csináltam meg. Aki a pszichológiában egy kicsit otthon van, az tudhatja, hogy a korábbi büntetés elmaradása a jutalomközpontot ingerli az agyban…  Hát ingerelte. 😀 Semmiféle belső tartásom nem volt, mert egy gépezett tartott addig. Amint a gépezetet levették rólam, összeomlottam. Volt, hogy napokig ültem egy halom szennyes és kosz közepén és sajnáltam magam, hogy nem értem, miért is élek. Azt éreztem, nem kell semmit csinálnom, és ha nem KELL semmit csinálnom, akkor nincs is miért reggel felkeljek, mert nincs szükség rám. Évekig tartott ez, de kellett ez az időszak. Kellett, hogy ezt megtapasztaljam, ahhoz, hogy a gyógyulás útjára tudjak lépni.

Ma már el se tudom képzelni, hogy ne legyen elmosogatva evés után vagy, ne legyen időben az étkezés, vagy hogy ne keljek fel reggel 6-kor mosni, tyúkokat etetni, valamit molyolni, Nem tudom elképzelni, hogy önsajnálattal töltsek egy egész napot (vagy akár egy órát) a drága életemből. Reggeltől-estig dolgozok, azért mert jól esik és nem azért, mert KELL. Ha akarnám, most is megtehetném, hogy nem csinálok semmit, de ez már nem opció. Azt hiszem, kihevertem az iskolát.

Nyilván nem mindenkinél jelentkezik ez ilyen drasztikusan. Mert vannak olyanok, akik a házimunkát sosem érezték kívülről erőszakoltnak, ők úgy gondolom, azzal nem úsznak el, ha beköszönt a teljes szabadság. Viszont most látom közelről azt, hogy még a legpedánsabb egyén is megzavarodik, ha hosszú éves munkaviszony/iskola után azt mondják neki, hogy innentől azt csinál, amit akar. Mert fogalma sincs, mit akar, mert eddig nem lehetett akarni. Ilyenkor nem az a megoldás, hogy feladatot adunk neki, hogy ne érezze magát olyan sz@arul. Azzal éppenhogy késleltetjük a gyógyulását. Azt tapasztaltam, hogy ilyenkor hagyni kell, főjön a saját levében, szenvedjen a haszontalanság érzéstől, szenvedjen a külső visszajelzések hiányától, mert akkor, csakis akkor fog elindulni saját magában belül az igény egy értelmesebb életre. Sok szülőnél látom, hogy nem hagyja meg a gyereknek ezt a szakaszt. Azon sápítozik, hogy semmi értelmeset nem csinál a gyerek, ( miközben a másik unschoolingos gyerek már regényt ír), vagy egyszerűen látja rajta a tanácstalanságot, ezért feladatokkal próbálja könnyíteni neki a döntést. A szabad tanulás halála az elvárás. Az elvárás pedig nem a bizalmon alapszik. A bizalom hiánya pedig érzékelhető a gyerek számára. Ha a saját szülője nem bízik benne, akkor ő sem fog bízni magában. Saját tapasztalat.

Úgy tűnik, nálunk beérett az első gyümölcs. Van egy gyerekem, akit bármikor útjára bocsátanék, mert megvan benne minden, ami a boldog élethez kell. Kitartás, következetesség, bátorság, önfegyelem,alázat, egészséges önkritika és önbizalom, hogy bármit elérhet, amit csak akar. Hogy mi a recept? Nem tudom. Tényleg nem. Abban sem lehetek biztos, hogy a többi gyerekem is eljut egyszer erre a szintre. De ami biztos, hogy az én saját, látványos, intenzív fejlődésem nélkül nem tartana itt. Az én útkeresésem, próbálkozásaim, vizsgálódásaim (amiket rendszeresen megosztok velük) nélkül  nem lenne ilyen széles a spektrum, amin képes tájékozódni. Ha az elejétől kezdve lett volna egy “tökéletes” anyja, akkor talán nem lenne ilyen nagy önbizalma, nem hinne ennyire abban, hogy lehet változni, lehet változtatni, lehet nagyot álmodni és megvalósítani. Szóval a mondanivalóm csupán annyi, hogy ne szégyelljük gyerekeink előtt, akik vagyunk, ne szégyelljük a hibáinkat, próbálkozásainkat, mert azokból is rengeteget képes tanulni. És ami a legfontosabb –  szerintem – a sikeres szabadon tanuláshoz az az, hogy a gyereket körülvevő felnőttek, akikre felnéz. azok maguk is folyamatosan fejlődjenek, változzanak, tanuljanak, képezzék magukat és ÉLVEZZÉK AZ ÉLETET. A legnagyobb hatással ugyanis nem a szavak vannak, hanem az élő példa.

Engem személy szerint egyáltalán nem érdekelnek azon emberek “életbölcsességei”, akik folyton panaszkodnak, semmi se jó, igyekeznek velem is elhitetni, hogy az élet nem fenékig tejfel. Először is azért nem, mert én nem ezt tapasztalom az életemben és egyáltalán nem szeretnék mást tapasztalni. Ugyanígy lehet a gyerek is. Játszik, kreatívkodik, nincs min aggódjon, és gondoskodik arról, hogy élvezzen minden pillanatot. Ha a keserű szülője folyton beszólogat, morog, cseszteti, mert a kakas is k*rva, akkor nem biztos, hogy nem következik el egy pont a szülő gyerek kapcsolatban, amikor a gyereknek döntenie kell: él tovább boldogan, és gondtalanul, mint eddig (a boldog és gondtalan élet tapasztalataim szerint nem függ anyagiaktól, bármennyire is ezt igyekezzük elhitetni magunkkal) vagy belesimul a szülői környezetbe, hogy megfeleljen és ugyanolyan örömtelen élete legyen, mint nemzőinek. Az a baj, hogy ilyenkor többnyire az utóbbi utat választják, mert így legalább a szülő megnyugszik, hogy “Lám-lám, ugye, hogy az élet sz@r, én megmondtam, de sebaj, mi itt vagyunk egymásnak.” és végre “elfogadja”, “szereti” a gyereket, mert visszaigazolja a tapasztalatait. Ez jó érzés a gyereknek és észre se veszi, hogy az életét áldozza fel ezért. Ráadásul ha másképp akarja csinálni, akkor sincs minta, hogy hogyan kellene.

Ellenben, ha a gyerekeket körülvevő felnőtt boldog, energikus, életvidám, teli ötletekkel és pozitív hozzáállással, akkor a gyereknek még döntenie sem el, egyenes út vezet ahhoz, hogy ő is ilyen életet tartson kívánatosnak. Ha azt akarom, hogy a gyerekem boldog felnőtt legyen, akkor az egyetlen, amit ezért tehetek, hogy én is az vagyok. Azt gondolom tehát, hogy gyerekeink nevelése csak és kizárólag az önnevelés útján valósulhat meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük