Utolsó bejegyzés a szabad tanulásról

Hogy miért utolsó? Ti se tudnátok sokat írni arról, hogyan zuhanyoztok vagy hogyan viszitek sétálni a kutyát. Pedig biztosan másképp csináljátok, mint én 🙂 Na én is pont így vagyok ezzel a témával. A szabad tanulás életünk elválaszthatatlan része, nekünk abszolút természetes, nem találok benne semmi különöset, semmi bizonygatni vagy magyarázni valót. Sokszor nem is értem, más miért csodálkozik ezen. Nálunk ez már nem téma. A kétely leghalványabb jele sem mutatkozik nálam arra vonatkozóan, hogy jó-e ez így. Ugyanakkor nem tudom osztani az észt arra vonatkozóan, hogy ezt így vagy úgy kell csinálni. Gondolom, mindenkinél más a jó. Talán annyi észosztás belefér, hogy ha valaki nem 100%-ig biztos benne, hogy ez neki való, akkor nem neki való. Olyan ez, mint a házasság. Csernus mondta egyszer, hogy azoknál, akik elválnak már az elején megjelenik a kétely pici szikrája, csak elnyomják. Biztosan állíthatom, hogy a szabad tanulás nem való minden családnak. Nagyon durva kudarcokat láttam az elmúlt években, ahol nem minden szülő vette a lapot, hogy talán ezt nekik mégse kellene. Ha mindkét fél (szülő és gyerek) nem érzi magát csodálatosan ettől a helyzettől, akkor azt nem szabad erőltetni. Tisztelem és becsülöm azokat a szülőket, akik ezt végül belátják és képesek visszaváltani elismerve a kudarcot. Sajnos szakadt már meg barátságom amiatt, hogy a másik fél úgy érezte, hogy ha ők már nem otthontanulók, akkor nincs mit beszéljünk. Részemről huszadrangú, ki hogyan neveli a gyerekét. Igaz én sok mindent feladtam azért, hogy így  nőjenek fel, de ez nem azt jelenti, hogy globális szintű élharcosa lennék ennek az oktatási formának. A gyerekeim még mindig iskolába járnának, ha Hajna tanító nénije nem lett volna egy lelki nyomorék, akitől minden jóérzésű szülő megpróbálta volna elmenekíteni a gyerekét. Nekem így sikerült, akkor ezt láttam a legkényelmesebb megoldásnak. Azóta persze már nagyon hálás vagyok a helyzetnek, mert egy sokkal jobb helyzetbe kevert 🙂

Hogy ne maradjon kielégítetlen a kíváncsiságotok, összeállítottam a fejemben egy bejegyzést arról, hogy hogyan telik ez a tanévünk. Aki otthon van a Waldorf pedagógia világában, az ismerheti az epocha szót. Én itt most epochákra bontottam a tanévet, ahol

  • augusztustól novemberig tartott a Fenntartható Házépítés Helyi Alapanyagokból téma,
  • novembertől márciusig Európai Uniós Ismeretek Ökológiai Szemléletű Családoknál  Vendégeskedve
  • márciustól augusztusig pedig Önellátó Kiskert Vegyszerek Nélkül.

Talán emlékeztek, hogy egyik témakör sem elméleti jellegű képzést nyújtott 😀 Augusztustól novemberig keményen saraltak, zsákot töltöttek, tetőt ácsoltak, deszkákat fűrészeltek a gyerekek és november közepére mindegyikük biztosan állította, hogy fel tudná már építeni saját házát. Nos, kell ennél több? Pihenésképpen szétnézhettünk francia, spanyol és portugál portákon, hogy hogyan is élnek arrafelé, milyen helyi szokások vannak, milyen általános hozzáállás van az ökológiai szemlélethez vagy úgy egyáltalán az élethez. A gyerekeimmel már nem egykönnyen lehet elhitetni, hogy “Nyugaton kolbászból van a kerítés”. Azt viszont saját szemükkel látták, hogy a  boldogsághoz nem kell semmit elérni, a boldogság az élethez való egyfajta hozzáállás, ami sajnos erre a magyar világ felé nem annyira dívik, ellenben Nyugat-Európában sokkal nagyobb arányban képesek az emberek lazítani, játszani, gyereknek lenni, magáért az alkotás öröméért alkotni és ennek semmi köze a jövedelmükhöz.  Ahogy megfogalmaztam egyszer a portugál tengerparton elnézve az angol nyugdíjasokat, akik kőszobrokat építettek, mint a gyerekek, hogy “Ezek nem azért élvezik az életet, mert itt vannak, hanem azért vannak itt, mert élvezik az életet.” És ez tényleg így van!

Most, hogy újra itthon vagyunk, megint megszűnt minden kötöttsége a gyerekeimnek. Úgy döntöttem újra abszolút szabad kezet adok nekik arra vonatkozóan, hogyan teljenek a napjaik. Ha nem akarnak, akkor az ég világon semmit nem kell csinálniuk. No igen, szabadon tanuló gyerek pontosan tudja, hogy miféle depresszív állapothoz vezet, ha nem csinál semmit, így hát mindenki belevetette magát valamibe. Réka ÖNKÉNT vállalta a főzést minden napra. Közben pedig nyelvet tanul napi 4-5 órában. A téli kaland meghozta a motivációt 😀 Vagy az én megszállott nyelvtanulásom inspirálja… vagy a kettő együtt. Ezen kívül nyelvleckehallgatás közben veteményezik. Az idén a tökfélék termesztésére fog ráállni. Bele is ásta magát a témába és igyekszik minél korábbra kihozni az első szüretet.

Hajna a dinnyefélékért vállalta a felelősséget, a melegágyban ápolgatja és készíti  elő az ágyást. Amikor nem ezzel foglalkozik, akkor építi a család első sörkollektoros aszalóját. Teljesen önállóan, segítsége csak az internet. Ő az egyébként aki szárnyai alá vette Regőt, együtt fűrészelnek, kalapálnak és rengeteget magyaráz neki a természetről, állatokról és Regő legújabb szerelmeiről a tyúkokról.

Enéh brokkoli- és karfioltermesztővé lépett elő. Már ki vannak kelve a melegágyban, készíti nekik elő a helyet a kiültetésre. A másik állandó tevékenysége a naplóírás lett. Az én kézírást sosem tanult gyerekem egy fél füzetet telikörmölt már naplóbejegyzésekkel. Úgy tűnik ez a láz ragályos és már Göncöl is naplót ír 🙂 Enéhre egyébként a túrázás iránti szenvedélyem ragadt és önállóan is nekivág olykor egy-egy kisebb kirándulásnak.

Regő tanul írni-olvasni. Természetesen irányítás nélkül egy teljesen kényelmes tempóban. Sokat foglalkozik szereléssel, barkácsolással, és a tyúkokkal (a két csirke után még a nagyszüleitől is kapott két tyúkot meg egy kakast). Minden érdekli, mindenben részt szeretne venni, bárkivel képes szóbaelegyedni, de már kezdi látni ennek a korlátait: a minap véletlenül hallottam a szomszéddal folytatott beszélgetését, amiben azt mondta a bácsinak, hogy “Én idegesítően sokat beszélek”, de persze folytatta a monológját 😀

Göncöl naplót ír. Persze ez csak akkor érdekes, ha hallom is, miközben “írja”, hogy “Amíg apa fűrészelt, én titokban nyalogattam a mézet”. Egyébként egy angyal. de tényleg.

Tökéletesen jól érzem magam a társaságukban, élvezek minden percet, amit velük tölthetek, igazi jó közösséggé gyúrtuk egymást, ahol mindenki olyannak van elfogadva, amilyen, mindenkinek megvan a helye, senkinek sem kell bizonygatnia, hogy értékes, senkinek sem kell alakoskodni, színlelni, hazudni. Ez jó. Ezt tartom a legnagyobb értéknek.

Nem tudom, mit írhatnék még. A kamaszommal jól kijövök, imádom a bunkó beszólásait, mert azok azt jelzik számomra, hogy életképes a kölyök. A minap nem voltam itthon és a szomszédot kérte meg, hogy az cserélje ki a gázpalackot. A szomszéd is, mint minden földi halandó errefelé, nekünk már nem mer az iskolával előhozakodni, de a gyereknek azért tolja. – Nem jársz iskolába? – kérdezte tőle. Mire az én ironikus kislányom visszakérdezett: – Miért, ott megtanítanának gázpalackot cserélni? …. No komment. Van humora. Odáig vagyok érte. Fantasztikusnak találom, hogy már nem engem majmol, hanem önálló gondolatai és véleményei vannak és emiatt nagyon jó már vele a beszélgetést. Bátrabb és magabiztosabb is, mint én. Biztos vagyok benne, hogy sikeres lesz az életben. Ritkán veszekszünk, és sose tartunk haragot. Mindketten hajlandóak vagyunk beismerni, ha nincs igazunk. Azért, hogy a “barátságot” erősítsem, odaadtam neki a 23 évvel ez előtt neki írt naplómat.  Anno azért kezdtem ebbe az időutazásba, mert akkori környezetemben nem találtam olyat, aki megértett volna, így arra gondoltam, hogy megírom a lányomnak, és ettől olyan érzésem volt, hogy nem vagyok egyedül. Most ettől neki is olyan érzése lett, hogy nincs egyedül. Remek ötlet volt. 🙂

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.