Csak egy eszköz

Bevallom őszintén, nagyon bosszantó, amikor az ismerőseink az utazásunkról tudomást szerezve egyetlen dologra fókuszálnak: “Miből? Miből engedhetitek ezt meg magatoknak?”  Valamiért nem fűlik a fogam a válaszhoz, mert nem értik a lényeget. Mást tartunk fontosnak. Egy 20 éves lakáshitelt törlesztő, új autóval járó, százezer robotgépet fenntartó embernek – aki esetleg csak azért akar utazni, hogy ezzel is villogjon – mit magyarázzam, hogy fél évig sátorban laktam, semmilyen energiát nem használtam a két kezemen kívül, magam építem a házamat gyakorlatilag hulladékból, nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások és négy hónapig többségében azt eszem, amit én termesztek. Nincsen fürdőszobám, nincsenek kozmetikai szereim, nincsenek új ruháim, a hajamat a férjem vágja, az egészségünkért én vagyok a felelős, és a vidám perceim száma is egyes egyedül rajtam múlik. Életemben olyan boldog még nem voltam, mint amikor pusztán 100.000Ft-ból éltünk 7-en havonta. Nem azért, mert ez jó volt nekem, hanem azért, mert nem erre fókuszáltam. És akkor meg is érkeztem oda, amit mondani akarok.

Amikor valaki a gyerekeink felett érzett aggodalomtól hajtva beszólogat, akkor az ő fejében egyetlen nézőpont létezik: a gyerek felnőttkori sikerének, boldogságának egyetlen kulcsa van, mégpedig a pénzkeresés. Ez a fókusz alfája és omegája. Tehát, ha valaki aggódik amiatt, hogy mi lesz a gyerekeimmel, akkor a következő kérdések hangoznak el: “Hogy fog így leérettségizni?” Hogy lesz így munkahelye?” “Hogy lesz így szakmája?” “Miből fogja eltartani magát?” A “Mit fog enni?” és a “Hogy fog így megtanulni írni?” ezekhez képest már kimondottan szórakoztató kérdések.

Nos, hogy miből fog pénzt keresni, az szerintem huszadrangú kérdés ahhoz képest, hogy jól érzi-e magát a bőrében. Mert aki jól érzi magát a bőrében, akinek a személyisége folyamatosan fejlődik, aki nyitott és magabiztos, aki lelkesedik dolgok iránt és képes kitartani amellett, hogy a saját értékrendjéhez hű maradjon,  akinek erős az akarata, van önfegyelme, annak semmilyen gondot nem fog okozni a pénzkeresés. SEMMILYEN GONDOT NEM FOG OKOZNI A PÉNZKERESÉS. Ez biztos. Ezt látom magam körül. Kérdem én: garancia-e az iskola arra, hogy a gyerekem sikeres lesz (és sok pénzt keres). NEM. Ha ez garancia lenne, mindenki sikeres és gazdag lenne, hisz tankötelezettség van!!! A valóság viszont az, hogy az iskolát végzett emberek zöme egy gyárban ássa el magát és hiszi, hogy ez az egyetlen út. Boldogtalan. Vásárlással, piával, tv nézéssel, zabálással igyekszik elnyomni az űrt. Azt az űrt, ami a “fontos vagyok”  és az “ÉLEK!!!” érzés hiányából fakad. Az ÉLEK alatt  az “úgy élek, ahogy megálmodtam” fogalmat értem. És persze beszólogat. Például nekem. Mert savanyú a szőlő.

Tényleg az az egy nézőpontja van a gyerek jövőjének, hogy pénzt keres? Nem vesszük egy kicsit túl komolyan ezt a részt? Nincsenek más dolgok ezen kívül? Nem lehet, hogy emiatt a görcsös pénzhez-ragaszkodás miatt nem veszünk észre olyan dolgokat, amik sokkal több boldogságot tartogatnak? Nem lehet, hogy az anyagiakba való kapaszkodás miatt olyan félelmek generálódnak az agyunkban, amik meggátolják azt, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk? Innen, a portugál tengerpartról azt látom, hogy az élet könnyű. Könnyű, és szép, ha elengedjük a görcseinket, a félelmeinket. Bizton állíthatom, hogy jóval kevesebb pénzből élek, mint az átlag. Még családi pótlékot sem kapok, mert egyik állam sem érzi úgy, hogy megérdemlem. Tehát nekem sem könnyebb, mint másnak, csak nem erre figyelek, és nagy ívben kerülöm azokat az embereket, akik ezekre a kényelmetlenségekre akarják felhívni a figyelmemet. Utálom például, ha mondjuk sajnálnak amiatt, hogy beázott az egyetlen sátram, amiben alszom. Mert alapvetően – ha figyelmen kívül hagyom az általános megközelítést – akkor az eseményt szórakoztatónak találom. Esetleg kihívásnak érzem. De semmiképpen sem tragédiának fogom fel. Miért kell a ház? Hogy ne fázzál télen, ne ázzál nyáron és a harmat éjjel ne boruljon a hálózsákodra. Ez a funkciója a háznak. De azért 20 évet nem szánnék rá az életemből… és azt a pénzt se szánom rá, amit egyébként a világ felfedezésével tölthetek. A ház egy eszköz. Ahogyan a pénz is egy eszköz és nem cél. Mindenkinek arra van pénze, amire szánja. Ha nem tud elszakadni a szokásoktól, a szomszéd, a család a barátok véleményétől, és hiszi azt, hogy KELL a luxus, kell az új, és úgy kell élni, ahogy elvárják, akkor az az ő döntése. Úgy döntött, hogy az erőforrásait abba fekteti, hogy megfeleljen egy folyton változó, szeszélyes külvilágnak. Úgy döntött, hogy a saját életét beáldozza egy rajta kívül állónak. Rendben. Ha ez neki jó, akkor ez teljesen rendben van. Én viszont úgy döntöttem, hogy minden elérhető erőforrásomat a magam és családom testi és lelki egészségére fordítom. Nekem az EGÉSZSÉG a legfontosabb és nálam ez nem csak egy frázis, mert semmit, de semmit nem teszek ez elé. Sem a házat, sem a mosógépet, de még a környezetem elfogadását sem. Ezért menekültünk el Magyarországról és hagytuk ott az otthonunkat, ezért költöztünk ki sátorba a szabadságba… Ha rendben vagyok lelkileg, akkor tudok élvezni bármit. BÁRMIT. A sarat, a jeges kávét, a lúgos vizet, a magányt… ÉLVEZNI. Ha viszont nem vagyok jól, akkor “Még a kakas is kurva.” Akkor nem tudok ADNI senkinek semmit, semmi értékeset. Nem tudok adni a gyerekeimnek türelmet, elfogadást, szeretetet. Nem tudok adni a férjemnek nyílt odafordulást, nem tudok adni a szomszédnak megértést. Ha azt érzem, hogy az álmaim porosodnak egy polcon az agyam egy eldugott szegletében, akkor nagyon nem érzem jól magam, még akkor sem, ha az ellenkezőjét hazudom magamnak. Épp ezért azt vallom, hogy a gyerekért  vérrel-verejtékkel hozott áldozat SOHA nem térül meg. Mert a gyerek csak a vért és a verejtéket érzi, és azt fogja hinni, hogy ez az élet.

Miért utazunk? Mert mindig is utazni akartam. Ugyanezért van 5 gyerekem is és ugyanezért van kertem. Mert akartam. Mert ÉN akartam. Nem akartam senkire hasonlítani, nem akartam senkit majmolni, nem akartam senkinek felvágni. Azért utazunk, mert új és új perspektívából akarjuk látni a világot, az embereket. Azt szeretnénk, ha a gyerekeink nyitottak és elfogadók lennének a másik ember felé, származzon az bárhonnan és legyen bármilyen a bőrszíne. Azt szeretnénk, ha a kulturális különbségek rávilágítanának számunkra, hogy mennyire a szokások és ítéletek rabjai vagyunk és esetleg bizonyos szokásoknak és ítélkezésnek semmi értelme sincs. Azt szeretnénk, ha felszabadulnánk a szellemi rabságunkból. Ezért beáldozzuk a kényelmet, a luxust, az elismerést. Mert ezek nem annyira fontosak számunkra, mint világot látni és tanulni. Tanulni önmagamon uralkodni, tudatosan gondolkodni, lemondani és örülni, meglátni a lényeget és lehámozni a lényegtelent. Ezekhez még pénz sem kell. Tanulni bárhol és bármikor lehet.  Mindig újat és újat és soha abba nem hagyni a fejlődést. Én úgy gondolom, ezzel adok a legtöbbet a gyerekeimnek a sikeres és boldog élethez útravalóul.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük