Igazi szabadság – Spanyolország

Amint átértünk a francia-spanyol határon, leállt egy henger az autó motorjában. Ennek így kellett lennie, mert bár azonnal kicseréltettük egy szervízben a “bobinát” (gyűjtótekercs), 150km-rel később a probléma visszatért. December 29-én, szombat délben zárás előtt még begurultunk Burgosban egy Opel-márkaszervízbe, ahol egy nagyon kedves csóka sajnálkozva közölte, hogy innentől egy hétig “no trabaja” senki. Mi pedig előttünk kb.600km-es úttal kétségbeesetten kérdeztük kézzel-lábbal, hogy ha nagyon fontos lenne neki eljutni Sevillába, akkor elindulna-e ezzel az autóval. A válasz egy mély sóhajjal kitörő “si” volt. Ami nehézségünk adódhat, hogy az autó nem megy fel az emelkedőn. Tiszta sor, ez szinte bele is férne, ha nem a Kasztíliai-választóhegységen kellene keresztüllavíroznunk… De nem volt más választásunk.

Végül átköhögte magát az autó minden emelkedőn (bár volt, hogy vissza kellett kapcsolni egyesbe), de szerencsésen megérkeztünk Morón de la Fronterába, önkénteskedésünk következő állomására.  Az öt gyerekes José María és Anne birkatenyésztéssel és őshonos hegyi kecske tartással foglalkoznak a maguk kb. 250 hektárnyi hegyvidékes területén. A házuk 10 km-re volt Moróntól, sem internet sem térerő nem volt… vagy legalábbis stabilnak nem volt mondható. Néha egy-egy legelő csúcsán vagy egy olajbogyó fa tetején elcsíptem a 4G-t és akkor nagyon örültem, de többnyire az elektronikus nihilben lebegtem. Mivel vezetékes áram sem volt, így az esti olvasgatás is nagyban függött az aznapi napsütéses órák számától és a rendszer terheltségétől. De ezt ugye már megszoktuk otthon, nem vert oda annyira… Annyi bizonyos, hogy az elektroszmog egészségügyi határértéken alul mozgott 😀

Ezt mondjuk a férjem annyira ne csípte, ugyanis elhatározta, hogy ő maga fogja megjavítani az autót. Youtube és Google a mi legjobb barátaink nem sokat tudtak tenni értünk jelen körülmények között. De férj szívós, mint a teveszar, és ha egyszer elhatároz valamit, onnan vissza már nem fordul, hát apró miszlikre szedte a motort. A részletekkel nem untatnék senkit, a tervezett 3 hét helyett 5 hétig kellett maradjunk, mert az alkatrészellátás a spanyol mentalitást tükrözte. Az a szó, hogy “mañana” (‘= majd holnap’) még most is kiveri a biztosítékot az uramnál, pedig már rég messze járunk 🙂

Szóval itt gyakorlatba ültethettem, amit Franciaországban tanultam. Az ebédhez való élelmiszerellátmányunk naponta egy adag birka- vagy kecskehúsból, egy adag rizsből és némi sárgarépából és hagymából állt. Ha a francia kaland előtt lettem volna, akkor egy hét után kiakadok. De így fantasztikus ebédeket rittyentettem a Heléne-féle semmiből.

Csalános vadspárga-szósz ehető “gazokkal” vegyítve, mellette sült kecskecomb
Vadspárga, fokhagyma, avokádó és vadnarancs
Vadspárga szedés – nem is olyan egyszerű
Némi karfiolt is találtam “elrejtve” a kerben. (Csak egyszer lenne ilyen karfiolom gondozás mellett, mint amilyen itt gondozás nélkül nő…)
Maradék paradicsom… már nem kellett senkinek. De az íze…

Így tehát a gyakorlatba ültethettem az elméleti tudásom, és nagyon büszke voltam az eredményre. Képes vagyok immáron a semmiből fejedelmit főzni és persze meglátni az apró semmiket mindenhol 🙂 Mivel vendéglátóink azt látták, hogy szívesebben ásom el magam a kertben, mint hogy megfogjak egy birkát és erőszakkal rávegyem arra, amit nem akar, elkezdtek invesztálni a konyhakertbe. Maximálisan megbíztak a szakértelmemben, és mindent rám hagytak (tekintve, hogy – ahogy láttam – nekik a kert nem szenvedély és nem is nagyon értenek hozzá). Olyannyira, hogy a két héttel később érkezett önkéntesek vezetését is rám bízták. Én ásattam fel velük a soron következő ágyásaimat 🙂 Kaptam magokat, palántákat, és még egy plexit is melegágynak. Megígérték, hogy küldenek majd fotókat nyáron. Nagyon kíváncsi vagyok. Biztos vagyok benne, hogy nagyon elégedettek lesznek az eredménnyel 🙂 Én persze én is elégedett voltam, mert március helyett már január elejétől túrhattam a földet. Hát nem ezért jöttünk ide??? 🙂

 

A semmiből valamit másképp is megnyilvánult. A hegyek telis tele voltak vadon nőtt olajfákkal. Értsd megszedetlen olajfákkal. És épp szezonja volt a szedésnek. Néhány napos őrlődés után felvetettük a házigazdának, mi lenne, ha megszednénk. Persze felesbe. ‘No, no, no, amit leszedtek, az a tiétek. De azt tudjátok, hogy 300kg kell ahhoz, hogy bevegyék a malomba.’ Huh. Aki látott már vad olajbogyót, és tudja, hogy nem egyszerű szedni, az itt egy kicsit elagyal, hogy vajon belefogjon-e. Persze a főkolompos a férjem volt. Peeeeersze, hogy belefogunk. EGY ÁLLÓ HÉTIG SZEDTÜK, VÁLOGATTUK AZ OLAJBOGYÓT REGGELTŐL ESTIG. Családunk minden egyes tagja. Szerencsére akkortájt elég “hideg” volt, így nem romlott meg a korábban leszedett gyümölcs. Egy hét után fogták a zsákokat (nem, nem lett meg a 300kg, de nem volt ez olyan szigorú, hát nem otthon vagyunk :D), és elvitték az olíva-malomba hidegen kisajtoltatni. Családom végig is nézte, ha igénylitek, vannak arról is képek. Így lett 27 liter saját szedésű, extra szűz olivaolajunk. Remélem, egy évre elég lesz ez a mennyiség! Amikor végeztünk, hirtelen ránk szakadt a nihil. Lányaim javasolták, hogy vadnarancsból főzzünk dzsemet. Meg is csinálták, csak némi támpontot adtam, hogyan kellene.  Hát így adódott, hogy elkezdtük feldolgozni a “semmit” és beleültetni a gyakorlatba ezt a kicsit sem haszontalan szokást.

Hajna és Enéh a makákóval (olivaszedésnél használatos edény)
Göncöl is segített válogatni.

A másik nagy-nagy élményem Alexandrához fűződik. Ő egy 29 éves német lány volt, aki ottlétünk második hetén érkezett. Azt kell mondjam – bár ritkán mondok ilyet – barátság alakult ki köztünk. Annyira éreztük a másik gondolatait, hogy a nyelvi akadályok nem zavartak annyira. Azt hiszem, ha nem lenne családom, úgy élnék, mint ő, és ahogy ezzel szembesültem, irtózatos energiát éreztem szétáradni magamban. Ő – ha gyakorlatilag nézem – csöves 🙂 Nincs lakása, nincs semmije csak a hátizsákja és ami benne van. Stoppal közlekedik, közösségi hálón keresztül tölti az éjszakát hol itt, hol ott és önkéntesként dolgozik szállásért, ételért cserébe Európa-szerte. Folyékonyan beszél (a németen kívül) angolul, franciául, spanyolul és konyít még az olaszhoz is. Erdőgazdálkodási szakon végzett az egyetemen, de az irodai munkától kiégett. Ő erdőt akart látni, nem monitort egész nap. Így hát otthagyta a munkáját és elindult a nagyvilágba. Néha fogja magát, és gyalog nekivág mondjuk Münchenből Velencének. Egyedül. Mert a haverok épp nem értek rá. Sátorral az Alpokon keresztül. Wow. Új ötletek kaptak szárnyra a fejemben. Aki ismer, tudja, hogy a gyaloglás szorosan hozzátartozott az életemhez nagyon sokáig. Azt hiszem, mostantól újra szerepet kap. El is kezdtem már ott, mivel ugye autó híján voltunk, baromira kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. Ennek gyorsan véget is vetettem, és egy szép délutánon fogtam magam, és elmentem a legközelebbi városba – Morónba – ami 10 km-re volt a szálláshelyünktől. Fantasztikusan szabadnak éreztem magam, többé már nem éreztem, hogy függnék holmi autótól vagy bármitől. Nem tudom leírni azt a boldogságot, amit ez a felismerés okozott… nem csak mostanra, hanem hosszútávú terveimet tekintve. Mert nem függök már áruháztól, hűtőszekrénytől, fagyasztótól, betárazott élelmiszertől… Nem függök továbbá elektromosságtól (értsd mosógép, porszívó, laptoptöltő, GPS), nem függök még a saját zsebből bármikor előhúzható internettől sem, és ugye járműtől vagy háztól sem… És amikor rájövök, hogy minden függésem oda, amikor bízom abban, hogy ha szükségem van valamire, jönni fog, akkor… az az igazi SZABADSÁG.

Morón felé gyalog.

 

És akkor néhány gyakorlatiasabb élmény:

A mindennapjainkban persze láttunk sok bárányt megszületni, mindenki fejt kecskét, cumiztattunk bárányokat, jártuk a végtelen legelőket kecskéket hajkurászva, vagy épp újszülött kisbárányokat keresgélve, együtt laktunk francia, német, amerikai, olasz önkéntesekkel. Az esti sushi- vagy épp palacsinta partin Bábelben érezhette magát a betévedt vándor. Voltak konfliktusok, mind kulturális, mind életkorbeli különbségek miatt. Voltak nyelvi akadályok és belső gátak… De végül is minden megoldódott, minden elsimult, hisz mindannyian emberek vagyunk és képesek vagyunk meglátni a másikban is az embert. A tolerancia és a másik elfogadásának az iskolája egy ilyen hely. Jó volt. Megérte.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük