Sok kicsi sokra megy – Franciaország

A csigával indult minden. Az éti csigával, aminek a nevében is benne van, hogy meg lehet enni. Magyarországon mégsem fogyasztják, sőt, amikor anno rákerestem magyar nyelven, hogy hogyan kell elkészíteni, akkor egy nagyon praktikus blogbejegyzés alján utálkozó, bíráló kommenteket olvastam, mert hogy “szegény csigák” vagy hogy “pfuj de undorító”. Ennyit a tapasztalatokról, mert ha egyetlen egyszer is kipróbálták volna az illetők akkor nem a “pfuj” és nem a “szegény” lett volna az első gondolatuk, hanem a “hú de melós”. És akkor meg is érkeztünk a mondanivalómhoz.

A decembert egy francia kastélynál töltöttük Bordeaux mellett. Az Amerikából hazatelepült nyugdíjas házaspár ökológiai gazdálkodást folytat, birkákat tart és egy hatalmas melegágyat. A segítségünkért cserébe lakhattunk náluk és elláttak mindenféle földi jóval, és sok-sok tanulsággal. Én természetesen az ételhez való alapanyagok előállításával és készítésével kapcsolatos tanulságokra voltam nyitott. Első körön megértettem az ódákat, amik a francia konyháról áradoznak. Fantasztikus kulináris élvezetekben volt részünk minden áldott nap. Heléne a nagymamájától tanulta a konyhai fortélyokat és nagyon büszke arra, hogy ezt a tevékenységet ilyen művészi szintre emelte. Ami a legjobb, hogy a függöny mögött nézhettem végig a titkok nyitját, ugyanis több mint egy hónapig együtt főztünk. Most nem térnék ki az olyan apró, praktikus trükkökre, hogy hogyan lehet úgy megfőzni a tojást, hogy szép egyben jöjjön le a héja akkor is, ha friss, inkább egy szinttel magasabbról vizsgálnám az ő művészetét – ami utóbb kiderült számomra, hogy a legtöbb franciát jellemzi, ez pedig  – a “semmiből” fejedelmit. Amikor én valamire azt mondanám, hogy elfogyott, akkor Heléne még kétszer, ha nem háromszor főz belőle ebédet.  Mire gondolok? Ti például meg szoktátok főzni és pucolni a kisujjkörömnyi céklát vagy sárgarépát? Én ki se szedtem eddig a földből. Heléne még egy evőkanálnyi maradék rizst is beledolgoz a másnapi ebédbe… SOHA SEMMI NEM VESZHET KÁRBA. Sokszor szégyelltem magam, hogy ennyire pazarolok (amikor nagyon spórolósnak hittem magam).  Minden nap volt saláta, többféle köret és hús, hozzá szósz. Ezeket pedig olyan változatossággal készítettük el, hogy állítom, az öt hét alatt kétszer még hasonlót sem ettem. A saláta (nem a fejessalátára gondolok) nálunkfelé csak ünnepnap kerül az asztalra. Kár, pedig az ember szervezetének nagy szüksége lenne rá. Soha nem látott növénykékből minden nap egy hatalmas tálnyi saláta készült. Hínárból, apró levélkékből, petrezselyemből, fűszerekből, maradékokból, apró céklákból és hasonlókból. Mi ott magyar földön nem pepecselünk sokat a változatossággal és a sokszínűséggel, pedig a kreatív ízletes és egészséges francia konyha titka ez. Igaz, kétszer annyi idő a főzés, de ahogy láttam, ez nem kényszer, hanem élvezet. Alkotás. Öröm.

Vegyük példának okáért a csigát. Túl “pepecselőS” , inkább bele se kezd a magyar háziasszony, mert mással látványosabb dolgot érhetne el. A durva az, hogy akkor sem kezd bele, ha nincs más, amit adjon enni a gyerekeinek. Nagyon sokat agyaltam ezen, mert a francia konyhában hasznosított sokszínű mütyürök mind megteremnek Magyarországon is, tehát nem egy éghajlati tényező miatt van az, hogy ők megeszik, mi meg nem. Vettem a mareuil-i  piacon vetőmagokat. Amikor hazaérve google fordítóval elolvastam, mik ezek, meglepve láttam, hogy a zöme Magyarországon vadnövényként fordul elő és a kutya se eszi… már úgy értem a magyar ember nem. 🙂 Ott meg a szupermárketben árulják… Hm.

Csiga a boltban…Nem is olcsó.

Szóval Franciaországban megtanultam értékelni a kis mennyiségű, változatos, élelmezési célra használható növényeket és húst! A húst… igen. A másik nagy leckém a birka elkészítésének módja volt. Otthon – amíg volt birkánk – előfordult, hogy meg se kóstoltam, mert egyetlen elkészítési módot ismertem: a pörköltet. Utáltam a csontszilánkos, faggyúszagú, kosízű pörköltet. Soha senki nem tudta elmondani, mi is a nyitja, hogy ne érezzem ezt. Amikor első alkalommal megláttam a birkacombot, már előre irtóztam a vélt eredménytől. Pláne, amikor darabolás nélkül tette be Heléne a serpenyőbe az 5 éves juh mellső lábát másfél órával evés előtt. Nah, ebből mi lesz??? És voilá….! Fantasztikusan sikerült. Szósz, a hús titka. Na és persze semmit sem kell túlsütni. Basszus, asszem megtanultam főzni.

Mit tanultam még? Hogy fagyasztó és hűtőszekrény nélkül hogyan kell a kacsát befőttes üvegekben évekig tárolni, hogyan lehet megérlelni a zöld paradicsomot, mennyire gazdaságos és időtakarékos egy kukta a háznál (errefelé alapkellék), hogyan készül az ízletes és olcsó salátaöntet cukor nélkül, hogyan lehet téliesíteni fagyérzékeny növényeket és mire jó a kutya a háznál, túl azon, hogy fajtáját tekintve szarvasgombát keres…

A másik témakör, ami lenyűgözött, az az, hogy Mareiul-ben az emberek már rájöttek arra, hogy akkor élhetik túl a saját otthonukban a mai világ fordulását, ha tudatosan egymást támogatják. Úgy értem, hogy kicsi kézműves vállalkozásokat hoztak létre, és pontosan TUDJÁK, hogy önnön fennmaradásuk érdekében egymástól kell vásárolniuk még akkor is, ha egy kicsit drágább. Nincs is a környéken kínai áruház, és 100 forintos bolt sem. Van viszont 3 pékségük, egy hentesük, két fodrászüzletük, több biogazda, családi biotej termelő, gyapjúmamusz készítő, több bejárónő (amit ők helper-nek hívnak) és még ki tudja mi… és mindez 1000 emberre… Nem gazdagszik meg ebből senki – mint elmondták – de megélnek, nem kell a városba költözzenek, és ez a lényeg! (Igaz itt hírét sem láttam, az otthon tapasztalt kivagyiságnak, senki nem vesz semmit pusztán azért, hogy megmutassa, mennyi pénze van.)

Ilyen leckékkel megrakva indultunk tovább december végén Spanyolországba a Sevillához legközelebb eső hegyekbe kecskét őrizni, net, telefon és vezetékes áram nélkül saját eszünkre utalva túlélni a nehézségeket… De ez egy következő poszt témája lesz.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük