A korcsolyapálya szélétől eddig

Sokszor gondolkodok azon, hogy az emberek miért élnek olyan életet, amit nem szeretnek. Miért nem lázadnak fel, teszik, amit a szívük diktál és tojnak a világ véleményére. Ugyanakkor miért van az, hogy én képes vagyok évek óta szembemenni a rendszerrel, az emberekkel, a családdal, a környezettel csak azért, hogy jól érezzem magam.

Megfejtettem az okát. Nem egy leányregény. Egyik éjjel egy emlékképre riadtam fel. Állok a korcsolyapálya szélén és nézem, ahogy korcsolyáznak az osztálytársaim.  Kicsi koromtól nagy-nagy álmom volt korcsolyázni. Amikor találtam megfelelő kereket, mindig azt játszottam, hogy suhanok. Sajnos, a szüleim közölték velem, hogy ezt az álmomat elfelejthetem, mert 6000 forint egy korcsolya és arra biza nincs pénzünk. Aztán negyedikben iskolát váltottam és nagy örömömre ott az volt a szokás, hogy egész télen, amikor fagy van, a sportpályákat korcsolyapályaként üzemeltetik és minden nagyszünetben, minden testnevelés órán korizás van. Wow, már csak ezért is megérte elviselni az osztálytársak folyamatos piszkálódását. Nagyon vártam a telet. Elérkezett az első fagy és amikor végre engedtek, rohantunk korcsolyát bérelni. Sajnos a felsősök szabadabban mozogtak és mivel nekem már negyedikes koromban 38-as lábam volt, hát elfogyott az összes lábamra való korcsolya mire odaértem. Semmi más lehetőségem nem volt. Próbáltam kisebbet, próbáltam nagyobbat, nem működött. Ott álltam megsemmisülten és vártam, hogy valaki megment ebből a lehetetlen helyzetből. Hát az angyal nem jött és én egész télen minden nagyszünetben és minden tesi órán a pálya széléről nézhettem a vidáman csúszó osztálytársaimat. Egyetlen egy csúszás erejéig sem kegyelmezett a lehetetlen helyzet… Ki voltam rekesztve. Akkor is, ott is és gyerekkorom során a legtöbbször. Nem tudtam soha felzárkózni a menők közé. Nem voltak jó cuccaim,  nem nézhettem TV-t nyolcadikos koromig, meg nem is volt kábeltévénk, így az ilyetén eszmecserékből is kimaradtam, de addigra már megszoktam. Megszoktam, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek és ha szeretném se lehetek olyan. Megszoktam, hogy elvagyok a saját fejemben a saját agyalásaimmal, és mivel nem mozgok együtt a közzel, nem is nagyon veszik észre, ha én mást csinálok. Bevallom, egy idő után már kényelmes volt. Könnyedén megtehettem, hogy másképp, könnyebben, kényelmesebben csinálom a dolgaimat, mert a peremen ez nem zavart senkit. Nem láttak bele ugyanis, és nem volt miért megfelelni. Nem lehetett ugyanis megfelelni.

Aztán ez folytatódott a faluban is, ahová költöztünk a férjemmel. Tényleg úgy érzem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy beilleszkedjek. Önkéntes munkát vállaltam a Faluházban, mindenféle szülői szervezetbe jelentkeztem, írtam a falu újságjába, eljártam mindenhová, ahová nem akartam, de azt éreztem, hogy elvárják…. Semmi. Ugyanolyan idegenül szemléltek, mint előtte, mint gyerekkoromban.  Talán azt gondolták, hogy én vagyok az az elmeháborodott, aki  a szülői értekezleteken azért harcol, hogy egészségesen táplálják a gyerekeit, vagy aki nekimegy az igazgatónőnek, ha igazságtalanságot érzékel (amit egyébként mindenki érzékelt, csak senki nem mert szót emelni) vagy mittudomén mit gondoltak, de többnyire ellenségesen méregettek, ha csatlakozni próbáltam egy-egy diskurzushoz. Feladtam. 7 év után azt éreztem, fontosabb, hogy jól érezzem magam, mint ez az eredménytelen pitizés. És különben is, korábbi élettapasztalataim alapján a normális az volt, ha nem fogadnak be. Többé nem érdekelt, hogy mit gondolnak, elkezdtem azt csinálni amiről azt éreztem, hogy JÓ NEKEM.Elkezdtem úgy élni, hogy ne legyek állandó konfliktusban önmagammal. Végre mertem otthon szülni, végre ki mertem venni a gyerekeket az iskolának nevezett idomító egységből, amiről mindenki érzi, hogy szar, de próbálják lenyelni a békát, miközben pszichológushoz rohangálnak a gyerekkel. Na nem sorolom.

A lényeg, hogy ha nem közösítenek ki gyerekkoromban a gyerekközösségekből, vagy akár ha a falu, ahol éltünk befogadott volna, SOHA nem mertem volna meglépni ezeket a lépéseket. Mint ahogy azok sem merik meglépni, akik valahová tartoznak. Azoknak van mit veszíteni. Nekem nem volt.

Remélem, a gyerekeim ezzel az unschoolinggal egy kevésbé fájdalmas formában jutnak el egy olyan felnőttkorig, ahol azt merik, csinálni, amit akarnak. Mert így utólag végiggondolva, nagyon hálás vagyok mind azoknak a gyerekeknek, akik nem tartottak érdemesnek arra, hogy barátkozzanak velem, és mind azoknak a falusiaknak, akik úgy gondolták, hogy jobb, ha maradok magamnak. Megéri az álmokat követni még akkor is, ha elmarad az éljenző tömeg. Mert az éljenző tömeg feltételes, viszont az élet örömei feltétlenül adódnak, ha teret engedek nekik. Nem hiányoznak a felszínes kapcsolatok, amikért a legtöbben feladják a szabadságukat. Ma már felvállalom, hogy nyüszítve elmenekülök, ha újabb ember jön jópofizni az intim szférámba. Valamiért egyből leszűröm, ha valaki felszínes. De szerencsére az őszinte, nyitott embereket is hamar felismerem. Arányaiban ezekből jóval kevesebb van, de a velük való barátságnál nem is kell feladjam önmagam vagy azt, amit szeretnék.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.