Mindenki a maga szemszögből látja…

Nem is tudom, milyen címet adhattam volna ennek a posztnak. Sokan sajnáltok. Kár érte. Mert…

…életemben ilyen kiegyensúlyozott nem voltam, mint most. Lelkileg – úgy értem. Heti 6x jógázok, rendesen tartom a paleo étrendet, minden nap angolul tanulok, minden nap mesét olvasok, türelmes vagyok, eleget figyelek a gyerekeimre, eleget beszélgetek velük, mert nem menekülök pótcselekvésekbe. Ez nem mindig volt így. Az otthoni (ti. magyarországi) életünknek főleg az utolsó három éve folyamatos lelki nyomás alatt telt. Fenyegetettség, lelki terror, nem-elfogadás jött felénk állandóan.

Ja, igen, a fizikális körülményeink most messze elmaradnak a nyugati átlagtól. Ha ebből a szempontból nézem, szar. De én abszolút nem ebből a szempontból nézem.  Azt érzem, hogy béke van, hogy nincs nyomás, hogy haladunk valamerre, amit mi álmodtunk meg magunknak. Azért azt bevallom, hogy ez a hét über-borzalmas volt. A fagy hirtelen jött, még nem álltunk készen rá. Éjjel ugyan nem fáztunk, megoldottuk, de nap közben egész nap dideregtünk. És hát a hangulat se volt túl rózsás. Amikor aztán Regő fiam egy tejüzem-látogatás után háromszor elhányta magát az éjszaka közepén, miközben odakint -3 fok körül volt, na akkor egy pillanatra elálmodoztam arról, hogy hazamegyünk, bepakolom a szennyest a mosógépbe, belefekszek a kádba és veszek egy forró fürdőt, majd pedig elvonulok a saját szobámba, amit 40 cm vályogfal választ el a ház többi részétől, így semmilyen visítozást nem hallok. Ez volt a mélypont.

Másnap reggel hoztam egy komoly döntést, amit a család is elfogadott, és ami biztosítja, hogy “ész nélkül” továbbra is a szívemre hallgatva “felelőtlenül” menjünk a saját utunkon. Erre volt jó ez a golgotai éjszaka. Ha nem hozom meg a döntést, újabb és újabb figyelmeztető jelzéseket kapok. Legalábbis nálam ez így megy. Tavaly decemberben kértem valami borzalmasan extrém dolgot. Adtam a teljesülésnek egy dec. 30-as határidőt. A dolog valószínűsége a 0-hoz konvergált akkor is és most is. Azonban ebben a hónapban teljesült a kérésem pontosan úgy, ahogyan azt kértem. Minden apró részlet megegyezett csak az időpont csúszott. Mondom, a valószínűsége közel nulla volt. Miután megkaptam, elbizonytalanodtam az út további részét tekintve. Emiatt az elbizonytalanodás miatt kellett mélypontra jussak. Amikor azonban az eredeti elképzelés szerinti álmaimat választottam, a nap újra kisütött, átmelegedtem és tudtam, hogy jól döntöttem.

Azt figyeltem meg, hogy az emberek a saját beállítódásuk alapján ítélik meg az én helyzetemet is. Ez lehet az alacsony EQ (érzelmi intelligencia). Amikor nem azt kérdezi valaki, hogy hogy érzem magam, és hogy állok valamely helyzethez, hanem megkérdezi mi a helyzet és a saját értékítélete alapján eldönti, hogy ÉN hogy érzem magam.  Ha pedig megpróbálom neki elmagyarázni, hogy mit érzek az ügy kapcsán, egész egyszerűen vagy nem hisz nekem, vagy nem tudja felfogni. Példa erre a rendszeresen visszatérő anyagiak. Amikor azt mondom, engem nem érdekel a pénz, egyesek gúnyosan mosolyognak, vagy meg sem hallják ezt a mondatot. Pedig aki ismer, az pontosan tudja rólam, hogy engem tényleg abszolút nem érdekel a pénz mennyiségi tényezője, amíg van mit ennem. Mindig az aktuális anyagi helyzetemhez igazodok, és sokszor jobban élvezem azt, amikor kreatívan kell spórolnom, mint amikor bármit megengedhetek magamnak. Vagy vegyük a jelenlegi helyzetet. Itt a környéken is és virtuálisan is sokan sajnálnak, de egyik szomszéd se kérdezte még meg, hogy hogy érzem magam, inkább elképzelik, hogy ők hogy éreznék magukat egy ilyen helyzetben és aszerint viszonyulnak hozzám. Vicces, amikor sajnálnak, és nem merem elfogadni a segítségüket, mert tudom miből fakad. Nem kérhetek hangyaszorgalommal dolgozó embereket arra, hogy segítsék nekem felépíteni a szabadságot. Ugye tiszta sor.  Hülyén érezném magam a Kánaánban, ha ezt mások szánakozásával alapoznám meg.  Pedig tényleg sokan akarnak segíteni, de nem sokan értik, hogy valójában miben segítenének nekünk ezzel.

Réka lányom a maga 13 évével a minap megállapította: “Azért jó ez a nélkülözés, mert ezáltal rájövünk, hogy amit eddig fontosnak tartottunk, az valójában nem is olyan lényeges, és így sokkal több mindent be merünk vállalni, mert már nem félünk a szükség következményeitől“. Hát baromi jól megfogalmazta. Tényleg így van.  Már látom, hogy szinte mindenre van megoldás. Egyre kevesebb dologtól félek. Vagy inkább: egyre kevesebb dolog elvesztésétől félek 🙂

 

One Comment on “Mindenki a maga szemszögből látja…”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.