Híradás közkívánatra

Annyian írtátok, hogy szeretnétek már tudni, mi újság velünk, hogy kezdem önző dögnek érezni magam, hogy felkorbácsolom a kíváncsiságotokat, aztán meg a tetőponton hagylak Titeket kétségek között hánykolódni, mert nekem jobb dolgom is akad. Bocsi. Írok na.

Nos, hol is hagytuk el a fonal végét?  Azt talán elbeszéltem, hogy a szabadság iránti vágyunk megint legyőzte a “józan eszünket” és kiköltöztünk egy áramtalan telekre sátorba. Egyetlen épület ekkor a tavasszal kivonszolt budi volt. Amikor áztunk, ázott a sátor, nem volt hova menekülni, esőben/eső után még az autó sem tudott bejönni ide. Azért egy kis unszolásra és persze apósom segítségével, egy héten belül készen lett egy 25 nm-es féltető, ami alatt legalább már szárítani lehetett a sátorban elázott cuccokat… no meg a fiúk állandóan vízben úszó nadrágjait. Azt írtam, hogy kaptunk egy konyhaszekrényt, a szomszédtól kaptunk egy kerek asztalt (pontosan olyat, amilyenre vágytam, és amilyen masszívat kereskedelmi forgalomban már nem lehet kapni) és építettem egy tűzhelyet. A féltetőről már lehetett  gyűjteni az esővizet egy 1000 literes tartályba, ezzel egy csomó munkát spóroltunk (másképp a patakból hordtuk fel). Az ivóvizünk a 600 méterre lévő forrásból származik.

A július leginkább az esővel és zord időjárással való küzdelemről szólt, nem is annyira a ház építéséről.  Naponta köveket kalapáltunk az ösvényekbe, hogy ne csússzon, foltoztuk a sátrakat, mostam a sarat, naponta 10x átöltöztettem a fiúkat, szaladgáltunk a városba áramforrást keresni, hogy feltöltsük a laptopokat. Nem mondom, hogy nem szenvedtem, de minden korábbi pszichés szenvedésemmel összehasonlítva ez a testi szenvedés tűnt a leginkább viselhetőnek. Ha meghánytam-vetettem magamban, akkor mindig arra jutottam, hogy ez a legjobb döntés, amit jelen helyzetünkben hozhattunk.

Az augusztus eleje egy fordulópontot jelentett. Először is elállt az eső, másodszor pedig Milán kapott kölcsön egy napelemrendszert. Wow. Fantasztikus könnyebbség ez az online dolgozó embernek. Azon nyomban elhoztuk a wifi routert, lett állandó stabil netünk, és lett korlátlan laptopozás. Persze ezt nemigen használtuk ki, mert korlátlan idő lett a házépítésre is. 🙂 Elkezdtük vésni az oszlopokat és gerendákat, amiben mindenki részt vett, elkezdtünk zsákolni, mert elkezdtük érezni a tél fagyos fuvallatát a sátor falán át… Egyelőre még nem konkrétan, csak képzeletben.

Augusztus végén apósom megint megszánt minket, és segített összedobni Milánnak az első kör keretét. Eldöntöttük, hogy ha lehet, nem megyünk innen sehová, tehát a korábban elképzelt stratégia – hogy ti. egyben épül fel a ház – nem lesz megfelelő, kell egy kör, az első helység, ahol meg tudjuk húzni magunkat, míg a többi is felépül.Nagy erőkkel nekiálltunk tehát a leendő szülői szobának. Miután a keret készen lett, cirka két  nap alatt feldobta Milán Hajnával az öntartó reciprok tetőt. Újabb két nap alatt pedig bepadolták ketten. Lentről a többiek segítettek csiszolással, sepréssel és válogatással. Na meg persze a feladogatással. Újabb két nap volt a tető “bebálázása”, majd még egy az igazgatás és a fólia. Jelenleg itt tartunk, a tető további földréteget vár magára, de ehhez pár izmos embert várunk 🙂

     

Közben persze kitaláltuk, hogy ha kényelmesen el akarunk férni, akkor a kupolát ki kell használnunk. Mire, ha másra nem, mint alvásra. Ezért lepadoltuk a tető alatti részt és itt alakítottuk ki a hálókuckónkat. Azóta már fel is költöztünk, jelentem, jó meleg van, nem fázunk, és a medve sem tud így ránk támadni (azok megnyugtatására, kik emiatt aggódtak –  a telkünk végébe ugyanis egy medve jár szilvát szedni.)

Közben kaptuk az újabb hírt: jön a fagy. Újabb cél: nem megfagyni. Rekord sebességgel elkezdtek a gyerekek zsákolni, zsákot varrni, mi pedig hordani a földdel teli zsákokat és lapogatni a zsáktéglákat a falban.

   

Itt tartunk most, lehet szurkolni 🙂

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.