Mindent meg lehet szokni

Emlékszem, már gyerekkoromban elszörnyülködtem azon, hogy a szomszéd kisfiúéknak nem volt fürdőszobájuk. Nekem a 10 napos cserkésztáborokat kivéve soha életemben nem kellett nélkülöznöm a komfortot. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, sohasem zárkóztam el attól, hogy egyszer úgy éljek, hogy nem adottak ilyesfajta körülmények. Aztán amikor belecseppentem 5 gyerekkel, úgy, hogy a legkisebb alig múlt 4 hónapos… na akkor gyorsan átértékeltem, mik is a minimális feltételei az életnek. A folyóvíz ezek közé került. Tavaly valahogy kievickéltünk a télből, a nyár már könnyebb volt… részben. Mert lett a nyári konyhában folyóvíz, de nyáron már nem lehetett csak úgy a sparheltre tenni melegedni a vizet a fürdéshez… hm. Aztán a nyár is elmúlt és talán emlékeztek, hogy bele voltam betegedve decemberben, hogy a konyhai folyóvízről is le kell mondjak. Beköltöztünk 2 szobába (pulsz egy külön bejáratú fűtetlen műhely). Abban a pillanatban, hogy elfogadtam, hogy ez lesz, már jobbítani akartam a körülményekhez képest. Elfogadni, és a legjobbat kihozni belőle. Nehéz volt az első pár hét, amíg kialakult, amíg átálltunk egy olyan életre, amilyet utoljára talán a nagyszüleim élhettek… gyerekkorukban. De egy hónap után csodálkozva vettem észre, hogy a tél felén túl vagyunk, és nem is olyan borzasztó. Persze naponta 3-4x kellett fát felhozni, vizet kellett fel-, szennyvizet lehordani, egy elég rossz konstrukciós sparhelten kellett főzni, lavórban mosogatni (egyetlen luxus a mosógép volt, amit azért tudtam csak használni, mert huzamosabb időre nem ment fagypont alá a hőmérséklet). A műhelybe épített a férjem egy alomszéket, így nem kellett lejárjunk a budiba, ami ennyi “félős” gyerekkel nagy könnyebbség. Az éjjeli edény gondolatától a hideg is kirázott, tehát azt a megoldást abszolút kizártam még a legkisebb szobatiszta esetén is. Neki is ki kellett járnia a hidegen keresztül a műhelybe még éjjel is. Na de hát ő nem érezhette ezt olyan rossznak, mert gyakorlatilag ebben a rendszerben lett szobatiszta, soha mást nem ismert.

Aztán márciusban, amikor elvonult a tél, meglepődtem azon, hogy minden tök TERMÉSZETESSÉ vált. Már nem siránkoztam azon, hogy nem tudok lezuhanyozni, hogy melegíteni kell a vizet, hogy lassú a főzés. Egyszerűen belekalkuláltam ezeket az élet folyásába, és már egyáltalán nem zavart.  Olyannyira nem zavart, hogy nem is igen akarózott visszaköltözni a nyárikonyhába, csak akkor cuccoltam le félig-meddig, amikor már szörnyű meleget csinált a kályha a főzésnél. (Rögtön meg is értettem, hogy a nyári konyha nem úri huncutság, hanem létszükség lehetett a régi időkben.) Igazából azért nem akartam megint változtatni, mert kényelmes a kialakult rend és a komfortzónámba rondít, ha meg kell változtatni, még akkor is, ha azután mérföldekkel jobb lenne. Ezen a ponton meg azokat a konzervatív, “rigolyás” öregeket értettem meg, akik ma a XXI. században sem akarják mondjuk a gázt bevezetni, vagy egy fürdőt kialakíttatni. Rengeteg energiát vesz el a változtatás. Érdemes tehát jól megfontolni, milyen változásra érdemes és milyenbe nem érdemes időt pazarolni.

Most a változásnak egy újabb lépcsőjére léptünk, még mindig lefelé. 🙂 Sátorban, villanyáram nélkül, helyi ivóvíz nélkül, a természet elemeire hagyatkozva. Még egy nyamvadt állandó árnyék sincs… A tűzhely ott van, ahová rakom a tüzet… Egyedüli luxus az árnyékszék. Mindezek ellenére hiszem azt, hogy ez a változás abszolút megéri. Nem tudom bebizonyítani, nem tudom észérvekkel alátámasztani, csak érzem. Nekem ez elég.

Hamar beletanultam, hogy a háromfogásos ebéd – de még a kétfogásos is – felejtős. Azelőtt azt gondoltam, hogy órákat KELL minden nap szöszölni a konyhában az ebédért. Ma már nem is értem, hogy gondolhattam ezt. Valami defektes kód lehetett a tudatalattimban. Mert milyen jó a juhtúrós puliszka, vagy a sült mangalicakolbász grillezett zöldséggel, esetleg egy gulyás, mihez 4-en pucoljuk a hozzávalókat. Több mint egy hónapja ebédelünk kint, de tényleg csak 1-2x volt, hogy a délelőttöm ráment a főzésre, és akkor is azért, mert valami extrém ötletem támadt, vagy nem tudtam mit kezdeni magammal. Csak csóválom a fejem, hogy nem vettem észre korábban, hogy az elvárás csak az én fejemben létezik. Az egyszerűségre és minimalizmusra törekvésemhez most az élet adta a leckét. Magamtól biztos nem változtattam volna, és nem jöttem volna rá ezekre.

Persze nem állítom, hogy mindig majd’ kirobbanok az örömtől, és a kényelmetlenségeket mind el is tudom felejteni, mert nem. Vannak jobb és rosszabb napok, de ha összevetem ezt az otthoni házunkban eltöltött napjaimmal, akkor őszintén azt kell mondjam, ezt választanám. Miért? A férjem mindig velünk van, az egész család együtt küzd azért, hogy kialakítsunk egy új életteret magunknak. Egy olyan életteret, amit már élettapasztalatokra építünk az álmainkból . Tartunk valahová és ez nagyon jó érzés. Jó érzés látni, ahogy a gyerekek minden rögöt lelkesen úgy mozdítanak meg, hogy tudják, az otthonunkat építik vele. Szívvel-lélekkel dolgoznak ők is egy “közösségi projekten”, ami csapatmunka nélkül sehová sem jutna. Ezt a légkört otthon sose éreztem. Nem is volt miért küzdeni, mert mindenünk megvolt.

 

Az internetem nagyon rossz, amióta elkezdődött a nyári szünet, feltételezem, ez így marad a nyár végéig, úgyhogy képekkel limitáltan tudok szolgálni, de készülnek és ha olyan helyre jutok, akkor feltöltöm.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.