Amikor a tehetség gátja a sikernek

Nagyon sokat elemeztem a saját és gyermekeim helyzetét. Amikor pedig felállítottam az elméletemet, elkezdtem kifelé figyelni és más gyerekek példája is alátámasztotta, hogy a feltételezéseim valószínűleg helyesek.

Kezdjük a saját példámmal. Az a fajta gyerek voltam, akire egyből ráhúzzák a “jóképességű” címkét. Ezzel együtt jártak az ezekre a gyerekekre jellemző magatartászavarok. Az óvodából egy évvel korábban ki akartak dobni, mondván, hogy iskolába lenne a helyem, ők már nem bírnak velem.  Egy konkrét esetre is emlékszem, amikor az óvónéninek elgurult a gyógyszere, mert névsorolvasáskor előre bemondtam a soron következő nevet… persze társaim röhögésétől kísérve. A feladatok sosem jelentettek kihívást, csodálkozva néztem, hogy társaim feladatlapjai nem csak pipákat tartalmaznak. Ez folytatódott az iskolában is. Rendszeresen vertek, sarokba állítottak a tanító nénik, mert nem maradtam nyugton. Mindent első hallásra megjegyeztem, megértettem, soha nem volt szükségem erőfeszítést tenni. A fennmaradó időben pedig, míg osztálytársaim “dolgoztak” a megértéssel, tanulással, addig én sületlenebbnél sületlenebb ötleteket agyaltam ki, hogy elnyomjam azt a kihívás nélküli unalmat, ami körülvett. Ez lett maga a kihívás… hogy minél érdekesebb ötletekkel dobjam fel a hangulatot. És szépen lassan hozzászoktam ahhoz, hogy nekem minden elsőre megy, ha nem megy, akkor azt valószínűleg meg sem lehet csinálni. Osztályelső voltam mindenféle hagyományos értelemben vett “tanulás” nélkül. Az első kudarcom hetedikben ért utol. Addig azt kell mondjam, hogy az órákon rám ragadt anyagból éltem. Nagyon élesen emlékszem arra a földrajz órára, amikor kiosztották a 3-mas dolgozatomat. Nem értettem, hogyan történhetett meg ez velem, amikor “képben voltam”. Na persze nem magoltam be, de értettem, miről van szó, és azt gondoltam, ennyi elég is lesz. De nem. És innentől kezdve egyre gyakrabban volt alkalmam szembesülni azzal, hogy nem elég érteni. Földrajz, történelem, hittan, nyelvtan… csak hogy a legutálatosabbakat említsem… De a hármashoz még ekkor is elég volt kapiskálni annyira, amennyi az órán rám ragadt.

Aztán elérkezett az egyetemi időszak, és ott szembesültem vele először, hogy fogalmam sincs, hogyan kell küzdeni. Mert ott már édeskevés volt az órán jelen lenni (főleg, hogy egy matekos órán 10 perc alatt elvesztettem a fonalat és óra végéig fel se vettem újra). Élet ellen való bűncselekménynek éreztem az egész vizsgaidőszakot, amikor reggeltől estig tanulni kellett (volna). Nyilván utol se értem magam, órákon át  kibámultam az ablakon és azt kívántam, hogy múljon el végre ez a nyomás. 18 évig soha  sem kellett szellemi kihívásokkal megküzdenem és akkor jön egy másfél hónapos borzalom, amikor mintha  analfabétaként kellett volna nekiállnom életem első könyvének… ami ráadásul 1000 oldalas. Borítékolható volt a kudarc.

A lányaim az iskolában pontosan ugyanezzel küzdöttek. Szerencsére Rékának a tanító nénije megértő volt és fű alatt elnézte neki, hogy az órák zömében olvas a pad alatt, de Hajna osztályfőnöke pontosan ezért támadott és szívatta a lánykát.

Nyilván ennek a problémának az intézményi megoldása a tehetséggondozás lenne, az, hogy ezek a gyerekek a saját szintjüknek megfelelő kihívásokkal nézzenek szembe, mert különben akár végzetes károkat is okozhat ennek az elhanyagolása… már ha a saját példámból indulok ki. Szendi Gábor: Szárnyakat adni című könyve szerint az egyetlen legfontosabb dolog, amit a gyerekeinknek adhatunk az az, hogy megtanítjuk őket kitartóan küzdeni. Ha ez megvan, akkor szinte bármit elérhetnek az életben. A tehetséges gyerekektől pont ezt veszik el.

Nem azt látom hát problémának, hogy “nem használják ki” a tehetséget, mert azzal még el lehet tengődni, hanem azt, hogy így még kevésbé tehetséges társaiknál is rosszabb helyzetből indulnak az ÉLETben.

Örömmel láttam, hogy Réka lányom 2,5 év ilyen tréninget követően az 1 év deschooling szakaszban visszanyerte azt a természetes igényét, hogy küzdjön. Mert igazából csak abban van élvezet, hogy kihívásokkal nézünk szembe és megoldjuk őket. Az én lázadó családomban viszont semmilyen szinten sem működött az, hogy külső tényező által támasztott kihívásokkal küzdjenek. Mint ahogy nálam sem működik. Csak akkor vagyok képes erőfeszítéseket tenni, ha a célt én magam szabom meg. A gyerekeim is így vannak ezzel. Ezért is örülök, hogy megtaláltuk a módját annak, hogy így élhessenek. Remélem, hasznukra válik majd az életben!

2 Comments on “Amikor a tehetség gátja a sikernek”

  1. Felnőtt gyerekeim , unokáim vannak, s teljesen egyet értek a megállapításaiddal saját tapasztalatból is. Annak az útnak is lehetnek nem kis hátrányai amit Ti választottatok, én ma sem tudnék dönteni, de drukkolok Nektek, és nagy érdeklődéssel figyelem az utatok.
    Sok erőt, kitartást és persze sikert kívánok, Éva

    1. Köszönöm szépen! Hát igen, ez egy nagy nagy kísérlet. A biztos rossz helyett választottuk a bizonytalant, aminek a kimenetelét maximum csak érzem, de bizonyítékokkal nem tudnám alátámasztani.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.