A társadalom lenyomatai vagyunk

Külső jegyeinkben egyértelműen a minket körülvevő társadalmat mintázzuk, akár egy hologram.

Az elmúlt időszakban több olyan konfliktusba keveredtem, amilyenekbe soha az előtt. Értem ezt úgy, hogy ennyire abszurd élethelyzetekbe, ennyire abszurd gondolkodású emberekbe soha az előtt nem botlottam. Gyötrődtem az elfogadás és a “B*d meg, hogy lehet valaki ennyire hülye?!” két véglete között. Amikor valaki hasraütésszerűen kijelöli a telekhatárát (lecsípve a területed 10%-át), és miután te földmérővel kiméreted, utána is köti az ebet a karóhoz, mintha nem lenne józan esze, és még le is gyomirtózza a kertedet… Na akkor már nagyon nehezen tudtam az elfogadás talaján maradni… De valahogy mégis fel kellett dolgoznom, mert nem tudok együtt élni a belső konfliktussal. Több mint egy hónapig gyötrődtem az ügyön, voltak pontok, amikor sikerült megértenem, néha már sajnálni is az embert és függetleníteni tudtam magam attól, hogy a hülyesége éppen nekem okoz kárt. De aztán mindig történt valami, ami feltüzelte az indulatomat. Végül rájöttem valamire. Az, hogy ő 64 éves korára oda jutott, hogy monoton szöveggel mindent kimagyaráz,  csak mondja, mondja, mondja és azt várja, hogy egyszer majd ráhagyod és igazat adsz neki, csak ne bosszantson tovább… Ezért egyértelműen az őt körülvevő társadalom a felelős, mert ő egyszerűen csak alkalmazkodott ahhoz, ahogy a környezete reagált a megnyilvánulásaira. Valószínűleg korán rájött, hogy az ő esetében ez működik, ha el akar érni valamit. És az évek során újra és újra megerősítéseket kaphatott a dolog hatékonyságát illetően. Máskülönben nem csinálná, igaz? Ez után továbbléptem, és ilyen szemmel vizsgáltam a többi konfliktusomat is, és minden esetben arra jutottam, hogy az emberek jó vagy rossz szokásait a körülöttük lévő társadalom visszajelzései alakítják. Szó sincs tudatos döntésekről, szó sincs arról, hogy az adott ember lenne jó vagy rossz. Az adott embernek max hajlamai vannak, de hogy mi fejlődik ki a hajlamokból, az a környezetének az ő viselkedésére adott reakcióitól függ.

Ilyen szemmel kezdtem vizsgálni a többi “hülyét” is, akikkel nem találtam a szót, és az elmélet minden esetben működött. A fanyar igazság az, hogy még mindig közelebb állunk az állatokhoz, mint ahogyan azt beállították nekünk gyerekkorunkban. Gyerekkoromban elhitették velem, hogy a szerintük “rossz” tulajdonságaimért én vagyok a felelős, és bármikor dönthetek úgy, hogy ezután majd “jó” leszek, csak mivel komisz vagyok, ezért nem hozom meg a döntést. Milyen idióta elgondolás! Az, hogy “előnyös” vagy “hátrányos” tulajdonságaim erősödnek-e meg, az egy tanulási folyamat, nem pedig elhatározás kérdése (vagyis elhatározhatom, hogy megtanulom, de az egy több hónapos/éves folyamat). Különösképpen így van ez egy gyerek esetében. A gyereknek azon tulajdonságai fognak megerősödni, amiknek az ő szempontjából pozitív hatása van. (Lehet ez a társadalom szemében negatív.)

Azért használok idézőjelet a “jó”, “rossz”, “negatív”, “pozitív” szavaknál, mert ugye minden viszonylagos. Feldmár Andrástól hallottam először, nem létezik olyan, hogy jó és rossz, ezek csak címkék attól függően, hogy belefér-e az a valami a MI értékrendünkbe vagy sem. Például figyelem ezeket a faji konfliktusokat, ahol az egyik népcsoport egyedei azt tanulták meg a környezetükből, hogy fejezzék ki nyíltan, ha szükségük van valamire, és méltán várhatják, hogy valaki a segítségükre siet, addig a mi népcsoportunk azt az álszent szégyenlősséget tanulta meg, amikor is “Áááá köszönöm, nem kérek – még ha kopog is a szemem az éhségtől” . Mert belénk nevelték, hogy az igényeinket elnyomjuk az udvariasság kedvéért. Na, amikor a két népcsoport egyede találkozik, akkor kész is a konfliktus. Az egyik megkapja a “pofátlan” jelzőt, a másik meg a “keserű gyűlölködőt”. És mindkettő elkönyveli, hogy a másik “rossz”. Pedig csak mindkettő alkalmazkodott ahhoz a társadalomhoz, amiben él.

Ilyen szemmel már valóban barbárság elítélni valakit, aki egy adott attitűddel reagál egy élethelyzetre. Még nagyobb botorság egy gyereket elítélni, hogy úgy viselkedik, ahogy. Amikor a gyerekeim számomra nem kívánatosan viselkednek, azonnal magamba nézek, és bármily fájó a legtöbb esetben rögtön megtalálom, hogy miért alakult ki náluk ez a viselkedés. Visszacsinálni nagyon nehéz, néha lehetetlennek érzem, hisz az én viselkedésem is valamilyen szinten kötött, mert én is a társadalom kebelén nevelkedtem, bennem is megerősödtek bizonyos nemkívánatos játszmák, amiket pontosan látok, de nagyon nehéz tenni ellene. Ha már 36 éve jól működnek és hasznot hoznak a féltett kis egómnak, akkor egy huszárvágással nem lehet csak úgy kiirtani. Gondolom ismerős.

Abban a pillanatban, hogy ilyen szemmel nézek egy embert (akivel esetleg konfliktusom is van), már nem tudok rá haragudni. Ilyenkor mindig eszembe juttatom azt a  József Attila vers-töredéket, ami hangzik:

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,

Hogy ugyanis mindenki a magányát, a szeretetlenségét próbálja ezekkel a tanult viselkedésmintákkal elnyomni. Ezek a bosszantó tulajdonságok valójában az ő szegényes fegyvertáruk, hogy megszerezzék, amire úgy gondolják, hogy a boldogságukhoz szükséges… Mert mindenkinek a szíve egy semmi ágán ülő vacogó kis szív, ami melegségre vágyik. Csak valaki még a közelébe se ért ennek a melegnek, ezért nem is tudja, hol keresse.

Igaz, hogy az örökölt jellemvonásaink adottak, vitatkoznak rajta a tudósok, hogy hány százalék öröklött, de ez most a mi szempontunkból nem lényeges. Ha én jó verbális képességeket örököltem, akkor azzal próbálom majd elérni azt, hogy figyeljenek rám, hogy elismerjenek és végső soron, hogy szeressenek. Ha azt tapasztalom, hogy az agyára megy a környezetemnek a sok duma, és azért, hogy elhallgattassanak, kielégítik a pillanatnyi szükségleteimet, akkor mindig ezt fogom elővenni a tarsolyomból, mert ez lesz a bevált recept. És ha ezt a tágabb környezetem is megerősíti akkor kész a bebetonozott “rossz” tulajdonságom. Ha azt veszem észre, hogy ha hibázok, megbüntetnek, akkor azon leszek, hogy eltussoljam, és mindenáron letagadjam a hibáimat… még önmagam előtt is. Ha ez mindig működik, akkor lassanként ez egy alapvető tulajdonságommá válik. Ha azt látom, hogy csak akkor fogadnak el, csak akkor szeretnek, ha mindig az elvárásoknak megfelelően cselekszek, akkor egy idő után már eszembe se jut mást csinálni… sőt, ha nem mutatják meg, mit várnak el, szorongó és depressziós leszek. De ha egyértelműen megmutatják merre kell tartani, akkor biztosan arra fogok… a valahova tartozás ösztöne miatt, azért, hogy “szeressenek”. Vezethető leszek… és már esély sincs rá, hogy a saját életemet éljem.

Ezért van az, hogy egy-egy nemzet valahogy hasonló viselkedésmintákat produkál, és elmész egy másik országba, és azt látod, hogy “jééé” ez nem is alap emberi tulajdonság, hanem csupán egy helyi rossz szokás. Ilyen volt az a meglepődésem Spanyolországban, amikor az áruházban az újonnan megnyitott pénztárhoz nem egymáson áttaposva próbáltak a többi pénztár sorából eljutni, hanem a sorrendet megtartva udvariasan előre engedték azokat, akik korábban érkeztek. Ugyanígy hogy MINDIG segítették az országúton a sávváltást, soha nem volt olyan, hogy ne engedtek volna be azonnal, amikor jeleztem. Ezek, nekem magyarországinak, nagyon fura tapasztalatok voltak, mert ott kint Spanyolországban ez volt a normális. Ugyanígy itt Erdélyben, de inkább mondjunk Székelyföldet, nagyon fontosak a külsőségek, és fontos a pénz, amivel a külsőségeket megvásárolod. Sokkal fontosabb, mint az odahaza valaha is érzékeltem. Az alap társadalmi beállítódás itt az anyagi javakra fókuszál. Általános a másik pénztárcájában turkálás, a felvágás és dicsekedés. Minket ez (még) nem érint, de el tudom képzelni milyen lehet annak, akik ide születik és az alapján ítélik meg, hogy mije van. Akármilyen értékrenddel születik, és megkockáztatom, hogy a szülei akármilyen értékrendet képviselnek, előbb-utóbb ő is bele fog kerülni ebbe az őrületbe, mert mindenki szeretné, ha elismernék. Sokszor észreveszem magamon is, és erővel kell leállítsam magam, amikor felfedezem, hogy valaki kimondatlanul versenyt hirdet kettőnk között, hogy kinek van a leg… és akkor én is hajlamos vagyok egy töredék részig felhúzni a kesztyűt. Rá kell szóljak magamra ilyenkor, hogy “Állj már le, hülye vagy, tényleg versenyezni akarsz? ” Na akkor lehűl forrongó szellemem, és megint tudom élni normálisan az életem pár hétig.” De vajon meddig képes viselni az ember, hogy csak akkor kap elismerést, ha legebb? Azt hiszem, nem itt fogok megöregedni.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.