Könyvek, gondolatok, fejlődés

Éreztétek már azt, hogy ha egy téma foglalkoztat, akkor valamilyen rejtélyes oknál fogva azzal kapcsolatos könyveket sodor felétek az élet?

Engem mostanság az empátia érdekel. Egy ideig azt gondoltam, elegem van a túlfejlett empatikus készségemből, hogy mindenki csak lelki szemetesládának használ, aztán rájöttem, hogy az én nagyra tartott empátiám lócitromot se ér, ha azzal a személlyel kapcsolatban kell érezzem, akivel ÉN vagyok fasírtban. Ugye ismerős.

Talán ott kezdődött a dolog átértékelése, amikor újraolvastam Szabó Magda Mózes egy huszonkettő című könyvét. Ahogy látom, nem valami népszerű könyv a Szabó Magda életműben, én mégis már harmadszorra olvasom. Valami megfog benne, pedig maga a sztori nem nagy szám. Az tetszik benne, ahogy ugyanazt a történést hogyan látják a különböző korú és hátterű emberek. Hogy mit élnek át ugyanazon ügy kapcsán. Én javaslom  minden gyerekes szülőnek (és kamasznak 🙂 ), hogy olvassa el és talán egy kicsit más szemüvegen keresztül nézik majd egymást. Fantasztikus, ahogy az egymással konfliktusban lévő emberek mindegyikét meg tudom kedvelni, közel tudom érezni magamhoz, pedig a könyvben egymás ellen dolgoznak, de mindegyik nézőpontjával azonosulni tudok. Pontosan erre lenne szükség az életben is. És akkor el is érkeztem oda, hogy míg ezeken a dolgokon filóztam, az ölembe pottyant Marshall Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak című könyve. Kb. 10 éve hallottam a módszerről először, de akkor még nem tudtam, hogy van könyv is, csak azt tudtam, hogy valahol a messzi távoli Budapesten tartanak EMK(erőszakmentes kommunikáció) tanfolyamokat, és nagyon tetszett az alapgondolat. A könyv továbbgombolyítja a gondolatmenetemet és átugrik a következő lépésre: amikor már át tudom érezni, meg tudom érteni a másik embert, akkor hogyan tudok egy esetleges konfliktust lekommunikálni. Pár hónapja beültettük ezt gyakorlatot a családunk mindennapjaiba is. A tél és az összezártság sokszor kiverte a biztosítékot mindenkinél. Szerencsére akkortájt talált rám ez az iromány. Apró lépésenként vezettük be, hogy meg kell fogalmazni az igényeket, ki kell mondani a kéréseket, meg kell érteni a másik nézőpontját, a szavai mögé kell látni. Szerencsére elég belátó gyerekeim vannak, és gyorsan meggyőződtek ők is, hogy hatékonyan működő módszerről van szó. Na persze rengeteg gyakorlást igényel a már berögződött reakciók felülbírálása, de jobb későn, mint soha. Kicsit olyan nekem, mintha ez a módszer egy tátongó lyukat tömne be. Mert ki ne hallotta volna már, hogy fogadjuk el a másikat olyannak, amilyen, ki  ne olvasott volna már arról, hogy az egoval nem szabad azonosulni, mert csak konfliktus, sértődés, veszekedés lesz belőle. De hogy mindezt mégis hogyan kell megvalósítani, azt általában homály fedi. Szendi Gábor írja egyik könyvében, hogy ha meg akarom változtatni a viselkedésemet, akkor rossz módszer az, hogy azt tűzöm ki, mit nem fogok ezután csinálni. A célravezető az, ha azt fogalmazom meg, hogy milyen “kulcsingerre” hogyan fogok reagálni. És ha ezt kellően sokszor gyakorolom, automatikussá válik, egy TANULT viselkedésforma lesz belőle, ami így tudatosnak nevezhető, hiszen tudatosan átgondolva határoztam el.

Marshall könyve erre ad remek tippeket, hogy milyen ingerre milyen válaszreakciót fejlesszünk ki magunkban. Nos, nem mondom, hogy azonnal, de a hónapok alatt  hatalmas, látványos változás ment végbe a családunk konfliktusmegoldási képességében. Arról nem is beszélve, hogy azt érzem magamon, hogy sokkal nagyobb elfogadással vagyok képes látni a körülöttem élő embereket. Nemcsak a családom tagjait, hanem olyanokat is, akikkel kapcsolatban azelőtt azt mondtam “no way“. Ez az egyik. A másik, aminek nagyon örülök, hogy már nem húzom fel magam olyan hevesen, ha megsértik az ego-mat. Azelőtt hiába próbálkoztam, csak a “Ne izgassam magam emiatt, hülye és kész.” mondatot skandáltam, ha felhúzott valaki, és hetekig őrlődtem. Most pedig – nem állítom, hogy mindig :D, de egyre többször – képes vagyok meglátni azt, ami a szavai mögött van, és egyből megértem, hogy a “hülyesége” nem nekem szól, ezért nem is kell zokon vennem… és ezt már nemcsak elméleti szinten vagyok képes megérteni, hanem tényleg nem megy rá a fél éjszakám a kattogásra. Kicsit olyan, mintha képessé váltam volna külső szemlélőként figyelni a konfliktust. Ami nagy ajándék egy ilyen tipródó egyénnek, mint én 🙂

A gyerekeim esetében az is kemény dió volt, hogy saját maguknak megfogalmazzák, hogy valójában mi is az, amit szeretnének és mi is az, amit ezzel kapcsolatban tehet a másik értük. Arról nem is beszélve, hogy milyen nehéz volt rávenni őket, hogy mindezt ki is mondják a testvérüknek (vagy akár nekem).  Amikor belekezdtünk, komolyan kezdett elmérgesedni a viszony a lányok között, viszont mostanra minimalizálódtak az összecsapások. Nagy leckéje volt ez a télnek, de úgy gondolom, igen hasznos mind a mostot, mind pedig a jövőjüket tekintve. Használható de megmérhetetlen tudást szereztek az életről. Bizonyítványmutogatás helyett én most erre vagyok büszke. 🙂

Vélemény, hozzászólás?