“Szégyenlős” gyerekek

Öt gyerekem között akadnak végletek is – már ami a szégyenlősséget illeti. Ez remek vizsgálódási felületet nyújtott nekem ahhoz, hogy megfigyelhessem, vajon miért lesz egy gyerek “szégyenlős”, miért nem köszön másoknak és vajon miért érzem magamban is ugyanezt a gátlást.

Ez a közeg,  amiben most vagyunk kiváló táptalaja a téma kibontakozásának. Itt többet adnak a külsőségekre, mint a lényegre. Itt divat “kedvesnek” lenni függetlenül attól, mit érzel. Amikor valaki olyannal kell beszédbe elegyedjek, aki tudom, hogy nem kíváncsi rám,  vagy csak pletykaalapanyagot gyűjt, akkor minden idegszálam berzenkedik. Képtelen vagyok begyakorolt jópofizós mondatokkal végigvinni egy beszélgetést. Egy azért, mert nem tanultam be ilyeneket (anyám sem volt az a fajta), más részről meg gyomorforgatónak érzem, ha belefolyok ilyenbe.

A leginkább “nemköszönős” gyerekemet megfigyelve rájövök, hogy ő az, aki sose játszmázik, akit sose láttam színészkedni. Ő az, aki mindig önmagát adja, és  a helyzet, amikor többet várnak el annál, amit adni tud, akkor áll elő, ha például idegennek kell bemutatkoznia, vagy felszínes kérdésekre kell válaszolnia. Egyazon napon történt, hogy az apja beszélgetésbe elegyedett egy pár turistával. Amikor azok elindultak az autójuk felé, beintegettek a gyereknek az autóba. Az meg képes volt arra, hogy ne integessen vissza, csak mereven bámulja őket. Pár órával később új szomszédokkal ismerkedtünk meg. Rendkívül kedvesek voltak – a mi lassan felengedő mércénkhez képest túl kedvesek. A gyerek képes volt arra, hogy amikor felé nyújtották a bemutatkozó kezet, ő csak a szemét fürkészte, de nem nyújtotta a kezét. Ez gondolkodtatott el igazán. A szemét sose süti le, nem akar elbújni, csak néz, fürkész, de nem reagál. Mintha azt mondaná ezzel, hogy “Nem vagyunk mi még olyan jóban, hogy hozzád érjek, de kíváncsi vagyok rád.” Nyilván azért nem süti le a szemét, mert sose szóltam rá, hogy szégyellnie kell magát amiatt, ha nem jön szívéből az üdvözlési hajlam. Mit dumáltam volna én, amikor nekem se jön, csak rákényszerítettek, de a mai napi sutának érzem az egészet, mert nem belülről jön.

Persze ott vannak a másik végleteim,  akiknek nem okoz gondot az ilyesmi, sőt Regő különösen figyeli, kívánja az ilyen találkozásokat. Nem is kell neki 1 percnél több, hogy átvegye a szót és nem is adja át többet. Nekem kimondottan kényelmes. De vajon ő miért ilyen? Azt látom, hogy ő nincs annyira kiélezve a másik elvárásaira, a másik érzéseire. Ő például nem érzi, ha már untat valakit, nem érzi, ha a másik nem őszintén közeledik hozzá, ő csak adja magát naivan, ártatlanul, mintha mindenki olyan szeretetteljes és elfogadó lenne az egész világon, mint ő maga.

Az a gyerekem pedig, aki  ezt a fürkésző hajlamot örökölte, ezt a harmadik szemet arra, hogy megérezze, ki hogyan viszonyul hozzá, az pedig képtelen belemenni egy színjátékba csak azért, hogy valami ködös társadalmi normának megfeleljen. Ha rákényszeríteném, hogy köszönjön, válaszoljon, csevegjen, akkor lehet, hogy a külvilág nem hördül fel többé, hogy “szocializálatlan gyerek”, de ő magában nagyon nehezen fogja helyretenni azt a diszkomfort érzést, amit az generál, hogy “nyáladzania” kellett a saját érzéseit megerőszakolva.

Nyilván a gyerek szokott köszönni. Annak, akit ismer, akit szívéből üdvözölni akar. Abban a pillanatban, hogy az elvárások felengednek, idegenekkel is ismerkedik egyedül is, sőt, akkor még jobban… csak hogy szélesebb vásznon láthassátok a dolgokat és nem csak az én mostani górcsövem által.

Vélemény, hozzászólás?