Önellátás vs önfenntartás

Sokáig önellátó akartam lenni, mert vonzott az, hogy SEMMITŐL és SENKITŐL nem függök és hogy mindent magamnak készítek. Naiv voltam, mert az intő jelek ellenére elég nehezen voltam hajlandó elfogadni, hogy ez képtelenség egy hét tagú család esetén, ahol mindössze egy vagy esetleg két személy aktív. Arról nem is beszélve, hogy az önismeretemnek is kellett fejlődnie ahhoz, hogy belássam, hogy én mindig csak azt csinálom, amihez kedvem van, és ez nem elhatározás vagy javítható jellemhiba kérdése, hanem  tény. Erre tehát nem építhettem fel azt, hogy hajnaltól késő estig robotolok motivációtól függetlenül. Hajlamos vagyok az ilyenbe gyorsan kiégni, aztán pedig az Ég irgalmazzon az utána következő egy-két hónapban.

Szépen kifejlesztettem az évek során magamban, hogy hogyan tudom hosszútávon fenntartani a motivációmat, de ennek lényeges eleme az üres idő, amikor nem KELL csinálni semmit, amikor az a feladat, hogy kinézzek a fejemből és elmélkedjek.  Munka közben ez nekem nem megy, én csak egy dologra tudok egyszerre odafigyelni. Ez nem volt összeegyeztethető azzal, hogy

  • megtermelem az összes ételünket
  • befőzöm azokat
  • megvarrom az összes ruhánkat (de jé, honnan az anyag?)
  • megkötöm az összes zoknit és pulóvert (egy pár zokni 8 óra alatt van kész)
  • a birkáról lenyírt gyapjút feldolgozom köthető állapotba (mosás, kártolás, fonás – van aki ezt főállásban csinálja)
  • napi szinten főzök, mert nincs hűtőszekrény (mert ugye nincs elektromos áram)
  • a mosás… na azt próbáltam kézzel… tudom, van lábbal hajtós mosógép, de azt valakinek el kellene készíteni

A férjem ugyanis nem érne rá, mert

  • vágja a fát, hogy legyen télen tüzelőnk,
  • kapálja a kukoricát, burgonyát,
  • csépeli a búzát, morzsolja a kukoricát,
  • gondozza az állatokat,
  • megcsinálja a ház körüli JAVÍTÁSOKAT (itt még nem beszéltünk új dolgok létrehozásáról),
  • kaszál, forgat, hazahordja a szénát
  • és ESETLEG valami fölösleggel elmegy a piacra, hogy pl. gyufát tudjunk venni és ne kelljen köveket pattintgatni egymáshoz a szikráért.

Aki próbálta ezt az életet, az tudja, hogy ez – amiket itt felsoroltam – a jéghegy csúcsa, ha a környezetünk elvárásait tekintjük. Ha a gyereknek csak egy ruhája van – az is egy vászonlebernyeg mondjuk nyáron, akkor nagyon gyorsan azt veszi észre az ember, hogy már nem ő neveli saját ivadékát. Tudom miről beszélek, volt szerencsém belelátni a gyámügyi rendszerbe… ott nem sokat kérdeznek… Az élet azonban  nem erről kellene szóljon. Az elvárás arra, hogy mi az, ami KELL, sokkal több annál, mint amire valóban szükségünk van, épp ezért sokkal több annál is, mint amit képesek vagyunk megteremteni a két kezünkkel. Nem állítom ezek után, hogy akkor is a saját fejem után kéne menni – pedig hajlamos lennék rá 😉 – hanem kellene találni valami arany középutat, hogy ebben a jelenlegi társadalomban valósítsa meg az ember a szabadságát.

Számomra ez az arany középút az önfenntartás, ami egyesíti a két rendszer előnyeit.

  • Amit tudok és amit élvezettel csinálok, azokat előállítom én magam (veteményes, tyúkok, kötött zokni, kisestélyi)
  • Amire pedig nincs kapacitásom, kedvem, motivációm, azt felcserélem egy olyan tevékenységre, amit szívesen csinálok, és aminek jövedelméből a hiányokat pótolom. Természetesen nem járok el dolgozni rabszolgaként (elnézést azoktól, akik munkahelyen dolgoznak és nem érzik magukat rabszolgának, de én sajnos képtelen vagyok másképp érezni, ha függetlenül attól kell megvalósítanom mások elképzeléseit, hogy tetszik-e az ötlet vagy sem.) Számomra az ideális tevékenység ebben a kategóriában olyan, ami kreatív, ami által az önálló ötleteimet tudom kivitelezni az én saját értékrendemmel össze van hangolva, és amit otthonról – vagy a világ bármely pontjáról – tudok végezni kötetlenül, szabadon.

Ez utóbbi ponthoz nekem sem volt a zsebemben a tudás vagy a diploma. Megfogalmaztam a kritériumaimat, jött rá egy égi válasz, és elkezdtem keményen tanulni azért, hogy mindez a lehetőség adott legyen. Nyilván mindenkinek más az a terület, ahol egyesülnek az igényei. Ki a blogírásból és tanácsadásból él, ki a kínai cuccok amazonos értékesítéséből, ki social media marketingből, van aki pedig weblapokat készít, esetleg egyedi táskákat varr. Mind teljesen rendben van, nem vagyunk egyformák. A lényeg, hogy én döntsem el, mikor, hol és mit szeretnék csinálni és a döntésemben ne befolyásoljon a félelem, vagy a megélhetési problémáktól való szorongás.

Mi egy éve élünk így, és ami kudarcélményem az önellátással kapcsolatban volt, mindannak nyoma sincs már most az önfenntartásnál. Természetközeli életet élünk, amit tudunk megtermelünk, de nem kell emberfeletti energiákat befektetni a megélhetésbe, ráadásul mindkettőnk olyan dologba fogott, ami bár játéknak tűnik, jövedelmez is annyit, hogy elég legyen mindenre. Ahogy a férjem fogalmazott: “Csak szórakozunk, élvezzük az életet, mégsincs semmiben hiányunk “. Nem hittem, hogy ez megvalósítható, ezért ültem  a fenekemen 10 évet. Szerencsére még nem túl késő volt rájönni, hogy mindent lehet, csak akarni kell, a többi segítség meg JÖN.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.