Nosztalgia 2. – avagy egy hónap Spanyolországban

Olyan hihetetlen, hogy 2 évvel ez előtt ilyentájt érkeztünk meg a valenciai tengerpartra… mintha egy élet telt volna ez azóta…

Szokásom volt nekem gimis korom óta, hogy képzeletben utazok. Akkor, egyik évben az iskolaigazgató szeptemberben azt ígérte, hogy márciusban mehetek Amerikába. Apám össze is szedte rá a pénzt, aztán januárban várt a pofáraesés, hogy én mégsem mehetek. Indokolni nem indokolták. Totál szétcsúsztam, napokig, ha nem hetekig bőgtem… és évtizedekig visszatérő álmom volt, hogy elindulok repülővel valahová, de az nem száll fel, vagy már eleve lekésem, vagy nem ott száll le, ahol kellene. Akkor kezdtem ezt a játékot, hogy kinéztem a térképen egy helyet és elképzeltem, hogy oda utazok. Fényképeket gyűjtöttem, amik azon a környéken készültek, és tanultam az adott ország nyelvét (vagy legalábbis beleszagoltam). Amikor az internet már elterjedtebb lett, az elsőszámú előnyeként azt éltem meg, hogy ezek a virtuális utazásaim még profibbak. Csodaként kezeltem a szörfözést… voltam sokat pl. Mauritániában, Ausztráliában és Spanyolországban. Ez a három volt a fő kedvencem. Amikor felfedeztem a Google utcaképet, az Airbnb-t és a sok-sok youtube videot, akkor már szinte teljesen megszerveztem egy-egy ilyen elképzelt utazást. Még szállást is kerestem hozzá, és konkrét programokkal készültem. Ez amolyan szórakozás  volt a gyerekek alvásidejében.

Egy szép napon aztán, amikor épp a valenciai környéket pásztáztam és elképzeltem, hogy a telet ott töltjük, a férjem fejében sorba álltak a gondolatok és megkérdezte:

-Miért nem foglalod le tényleg azt a szállást?

-Mert ez csak egy játék.

-És mi lenne, ha nem játék lenne többé?

-Ne szórakozz, nincs nekünk arra pénzünk!

-Tényleg? Csak ez az oka?

-Ne hülyülj, majd pont erre költenénk azt a kis megtakarított pénzünket!

-Mire, ha nem erre???

Végül is, tényleg, mire is? Van házunk, van autónk… és van egy régóta dédelgetett álmom. Na igen, de férjnek dolgozni kell. Ennek ellenére erősködött, hogy foglaljam le. De én… jöttek a kifogások:  nem tudok addig elvezetni, ha repülővel megyünk, akkor meg hogyan közlekedünk majd ott? Férj nem tágított. Foglaljam csak le, majd ő elvisz autóval és hazajön repülővel, és a hónap végén visszajön értünk. Addig-addig mondta, míg rákattintottam a foglalásra. Totál tébolyultnak éreztem magam. Volt még 3 hónap az indulásig. Valamikor 1 hónappal az esemény előtt realizálódott, hogy ez nem vicc. Hogy elmegyek, és ottmaradok 4 gyerekkel egy vadidegen országban 2300km-re az otthonomtól, úgy hogy csak értem, de nem beszélem a spanyolt. És mi lesz, ha elvétem az autópályánál a lehajtót, és mi lesz, ha kifogy a gáz (egyáltalán hogy fogok tankolni???), és mi lesz, ha elromlik az autó, ha beteg lesz valamelyik gyerek, ha ellopják a pénzem??? Jeges rémültet kerített hatalmába. Azonnal vissza akartam csinálni mindent, de már nem lehetett. Alea iacta est.

Közben bejött ugye Brüsszel, amiről már írtam, aztán megérkeztünk Spanyolországba december 30-án. Meleg, napsütés, tenger. Az erkély a tengerre nézett. Másodikán elbúcsúztunk apától, és megkezdődött az én bátor életem. Persze semmi sem úgy indult, ahogy azt gondolná a kedves olvasó a képek alapján… Merthogy a 8 lehajtós spanyol körforgalmak, a gáztankolástól való rettegésem (a tudat, hogy 200 bar nyomás…. :O… és Magyarországon halandó nem is nyúlhat hozzá) és egyéb putypuruttyaim miatt első körön letettem róla, hogy én bárhová is elmerészkedjek autóval. Épp csak elvittem férjet a vonathoz, oszt annyi. De nem, a Jóistennek gondja volt rám. Az egyetlen kommunikációs eszközöm – a 10 éves laptopom – behalt. Már másnap. Se spanyol szótár, se térkép, se kommunikációs lehetőség. A kétségbeesésemtől a 2 éves Regő lázasodott be. Még mondja valaki, hogy a gyerek betegsége nem a szülőtől ered. Férj kiadta az utasítást, menjek be a legközelebbi városba (ajajaj) és vegyek egy táblagépet. Net nélkül nem maradhatok. Hát hja… csak… OK, beláttam, hogy ha kajáért kellene autóba ülnöm, inkább ennék mandarint az elkövetkezendő egy hónapban (ez egy mandarin termelő hely volt és éppen szezonban 😛 ), de a net az más. Összeszedtem minden bátorságom, bepakoltam a gyerekeket az autóba és irány Castellón de Plana. Media M****, mi más. Szerencsére találtam egy angolul tudó eladót. Hosszas huza-vona után végül csak akadt egy megfelelő gép. Megvettem, hazavittem. Túléltük az autózást. Huh. Jó volt a tablet, Skypeoltunk apával. Gyereknek azonnal lement a láza. Másnap a gép nem indul. Kivert a víz. De akkor izzadtam csak le igazán, amikor férj közölte, hogy vissza kell vinnem a garancia miatt. Hö? Hogy megint autó, és megint vezetés? Ja, ja. Ok, gyerekek újra be az autóba, irány vissza. Autópálya föl, autópálya le, autópálya föl, autópálya le. Megy ez. A szervíznél persze nem tudott senki angolul. Tudni kell, hogy nagy szerencsém volt előző nap, mer Spanyolországban előbb beszél valaki franciául vagy németül, mint angolul. Nagy ritka az angol tudás. Hogy a fenébe magyarázzam meg, hogy… “No trabaja” OK, megértette. Nyomkodta még egy darabig, aztán kicserélték. Hazafelé már rutinosan mentem. És mire hazaértem, megállapítottam, hogy nem is olyan ördöngős dolog ez az idegenben való autókázás. Hát így esett, hogy másnaptól kirándulni jártunk. Autóval.

Boldog, bátorságban gazdag új évet kívánok mindenkinek!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.