Figyelem

Előrebocsátom, hogy az, amiről most írni fogok, nem az én érdemem, csak úgy kaptam. Én ugyanis akkor érzem jól magam, ha nem kell senkit szórakoztassak egy társasági összejövetelen, hanem csak figyelhetek és szintetizálhatok. Ez az állandó gyakorlás elég jól kifejlesztette bizonyos készségeimet, amelyeknek nagy hasznát veszem a gyerekeimhez való viszonyulásomkor. (Aki nem ilyennek született, az se keseredjen el, mert elsajátítható némi gyakorlással az, hogy az ember FIGYEL. Popper Péter Belső utakon című könyvében konkrét gyakorlatsort is ajánl ehhez.)

A lényeg az, hogy már számos helyről visszaköszönt az, hogy mennyire fontos, hogy figyeljük a gyereket. Itt nem arról van szó, hogy meghallgatom, ha mond valamit, mert ez alap, hanem arról, hogy csendben figyeled, amit csinál, ahogy csinálja, lehetőleg értékítélet nélkül. Erről beszél Jean Liedloff is Az elveszett boldogság nyomában című könyvében, amikor azt taglalja, hogy miért nem sunyik a jekána gyerekek, és miért nem próbálják soha titokban a csínytevéseket elkövetni. De erről ír André Stern is, amikor azt taglalja, hogy az édesanyja, hogyan kísérte figyelemmel azt, amikor ő rajzolt. Szerintem ez egy nagyon fontos pontja a könyvnek.

DSC_0126

Ez a figyelem nem csak és nem elsősorban azért fontos, hogy jobban megismerjük a gyerekünket, hanem ez NEKI fontos. Ha azt érzi, hogy figyelik, akkor érzi kiegyensúlyozottnak magát. Nincsen miért parádézni, nincsen miért bosszantásból rosszalkodni, nincsen miért az orromba tolja a festményét, mert TUDJA, hogy láttam és tudja, hogy nincs egyedül. Nem sunnyog, nem dicsérteti magát, mert érzi, hogy néha – figyelemfelhívás nélkül is – rajta van a fókuszpont. Nekem ez rengeteget segít. Amikor néha elhiszem, hogy nincs időm erre, akkor szokott jönni a gubanc. Akkor azt pár napon belül észreveszem. Elkezdenek görénykedni egymással, elkezdenek dacolni ész nélkül, és a kéréseimet a falnak is szánhatnám olyankor. Érezhető lesz, hogy a kapocs megszakadt. Aztán erőt veszek magamon, újra “lesbe állok”, és kisimulnak a felborzolt idegek. És itt egyáltalán nem kell nagy időintervallumokban gondolkodni! 1-2 perc egy-egy váratlan pillanatban, és a kis lelke máris elhiszi, hogy ott van rajta is a szemem, az áldásom, és szeretem. Ennyi kell, nem több. Nincs szükség négy gombócos fagyira, játékokra, játszóházra, csak és kizárólag arra a pár perc figyelemre, amikor úgy érzi, ő van a világod közepén és nem azért, mert szépen teljesített, vagy mert rossz fát tett a tűzre, hanem csak úgy, mert van és mert pont olyannak szereted, amilyen.

DSC_0168

Ezzel pedig azt is kiküszöbölöd, hogy azért hajtson, azért akarjon teljesíteni, hogy végre kiérdemelje a figyelmedet. A szabad tanulásnál ez nagyon fontos! Az, hogy ne a szülőnek való megfelelni akarásból csináljon valamit, vagy ne a látványra menjen a beltartalmi értékek helyett, hanem azért foglalkozzon valamivel, mert őt magát érdekli, neki magának okoz örömet.  Nagyon kényes téma ez. Egy hajszálnyi szemrezdülés és a gyerekeim máris észreveszik, hogyan vélekedek.  Ezért nagyon igyekszem, hogy semmiképp se legyenek elvárásaim, mert ha vannak, úgyse tudom eltitkolni. És figyelek, mint egy beépülésre kész belső hang, ami megerősíti a szándékokat, az önbizalmat és biztosítja a gyereket, hogy nincs egyedül, bárhogy is dönt.

Vélemény, hozzászólás?