Hogyan is kezdődött?

Nálam ez genetikus. Vagy ha nem, hát az ember tényleg készen jön a világra.
Kicsi gyermekkorom játékaiból egy párra emlékszem, ami állandóan visszatérő volt: van egy kis egy helységes kunyhóm, ahol annyi gyerekem van, hogy minden vízszintes felületen alszik egy. A férjem háborúban van, ezért egyedül kell helytálljak. Pénzem nincs, ezért mindent magamnak csinálok, minden használati tárgyat én készítek, minden élelmiszert én termelek meg. Ezt játszottam kint is, bent is. Olykor fűszereződött azzal, hogy az öcsém beállt férjnek, de én azt utáltam, mert akkor már nem voltam a magam ura. Többnyire elküldtem dolgozni, hogy hagyjon békén 🙂
Később a Barbie-babákkal is folyton azt játszottam, hogy egy pár belőlük az apuka és az anyuka, és az összes többi a gyerekük (volt jó sok :P) . MINDIG ez volt a szereposztás. Amikor kénytelen voltam mással együtt játszani, nem nagyon tudtam beleélni magam abba, hogy “mennek a discoba”, meg “pasiznak”, meg egyáltalán abba, hogy az a sok baba nem egy család.
Ahogy növekedtem, soha nem volt kérdés, hogy sok gyereket szeretnék. Persze erről csak az a kevés ember tudott, aki igazán közel állt hozzám. Amikor kezdett megvalósulni az álmom – mintha Isten mindent úgy rendezett volna, ahogy annyiszor elképzeltem – a legtöbben negatív megjegyzéseket tettek, tudni vélték, hogy aki korán házasodik, el is válik, a gyerekek születése csak véletlen lehet (hisz nincs semmink), vagy csak kudarc-kompenzálás nálam, amiért nem végeztem el az egyetemet (aminél ugye nem tudhatták melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás… ), és egyáltalán…az egésznek nagyon negatív színezete lett a legtöbb ember szemében. Egy szép napon, amikor a harmadik gyerekemet vártam, és még mindig csak a húszas évei derekán jártam, találkoztam egy gyerekkori barátnőmmel. Amikor körvonalazódott számára a helyzet, csak ennyit mondott:
– Hát te mindig is ezt akartad!
Nem kellet magyarázkodni, nem kellett bizonygatni, hanem egyszerűen tudta, hogy ez vagyok én. Annyira jól esett, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Nagyon legyűri az embert az előítélet.
Nem tudom végül is, mi ültette el a fejemben ezt a sokgyerekességet. A családunkban és az ismeretségi körünkben közel s távol nem volt nagycsaládos. Mi visz arra egy kicsi gyereket, hogy ilyen konkrétan elképzelje a soha nem látott jövőjét?
Ráadásul, ha visszagondolok, az unschooling is működött volna. Ami már egész kicsi koromtól érdekelt: vetés, tyúkpucolás (egyszer sarokban kellett térdepeljek, mert annyira hisztiztem azért, hogy én is pucolhassam a tyúkot), KÖTÉS, hímzés, sütés, gyermekgondozás (minden mozdulatukra emlékszem a körülöttem lévő anyáknak: hogyan tették tisztába, hogyan szoptattak, hogyan ringattak, hogyan fürdettek), apám famunkái (érdekes, ha fémmel dolgozott, az sosem vonzott, de szögelni már óvodás koromban szögeltem ), és természetesen az orvoslás… A játékaimban mindig hosszú szoknyát viseletem, pedig nem láttam ezt senkitől, csak jó érzés volt (a valóságban csak fél éve van hosszú szoknyám).
No a lényeg az, hogy én pontosan ilyennek álmodtam meg az életem, amilyen most. Volt még egy apróság, amit eddig mindig elvetettem. A játékaimban  kézműves termékeket készítettem halomra és azokat eladtam. Abból volt némi pénzem. Ehhez mindezidáig nem volt önbizalmam. Na meg hát mit is, a piac csordultig van kézműves cuccokkal. Ami az én titkos szerelmem, az a csipkeverés… de hát ennél haszontalanabb dolgot nem tudok elképzelni, mint a vert csipke… 😀 Én mindig a praktikusságra megyek rá, az meg hát… távolról sem valami praktikus.
Így adódott, hogy amint most olvasom Szendi Gábor: Értelmes szenvedés: BOLDOGSÁG című könyvét, megnyugszom, hogy a helyemen vagyok és megerősít, hogy mindehhez nincsen szükség mások egyetértésére, netán ovációjára, mert én most a belső világomat élem. Nem számít, hogy mit mondanak az ötödik gyermekem születéséről, nem számít, hogy mit mondanak a többi gyerekem iskolázatlanságáról, nem számít, hogy ki hogy fanyalog. A lényeg, hogy én azonos legyek önmagammal. És ahogy így végigvezettem, én bizony teljességgel a magam életét élem 🙂

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.