Keltetés 3. avagy kacsák táp nélkül

Egy pár évig szívtam a makacsságom miatt, hogy én márpedig nem adok tápot a kacsáimnak, mert a tápos kacsának TÉNYLEG borzasztó íze van. Döglöttek is ahogy nem szégyelltek… Valami sántulással kezdődött, aztán már nem bírtak felállni és végül annyi lett nekik. A többségük így járt. Akkor aztán valaki felhívta a figyelmemet, hogy ennek a “bénulásnak” az oka a kálciumhiány. (Egyébként ugyanez volt a gondom a libáknál is). Így hát beruháztam egy 1-200 forintos mészgranulátumba, és azt kevertem bele a kukoricájukba. Mit ad Isten a kezdő sánták is meggyógyultak másnapra. Szóval tényleg ez volt a gond. Igen ám, de egy ponton túl (vagy súlyon túl?) már nem ettek annyi meszet – hiába tettem ki – amennyire szükségük lett volna. Naná, én se nyalok falat, akármilyen kálciumhiányos is vagyok 🙂 Szóval megint kezdődött a sántulás, a kukoricát viszont kiválogatták a mészgranulátomok közül, s ez utóbbit otthagyták. Amelyik felnőtt az is vánnyadt, nyeszlett, és gyenge volt. (Volt olyan liba, ami vágósúlyos állapotában nem rendelkezett szilárd mellcsonttal, csak porc volt a mellénél.) Aztán tavaly újabb pozitív fordulat következett kacsa fronton. Kint a vásárban vettünk tarka magyar kacsákat. Az eladójuk egy beszédes parasztember elárulta, hogy a kacsa nyitja az, hogy 2 hétig apróra vágott csalánt kapjon vizes kukoricadarába keverve. Vagy inkább kukoricadarás vízbe keverve. Fantasztikusan tolták befelé. Ilyen hevületet még nem láttam. A másik dolog, amit fontosnak tartottam, bár erről nem beszélt más, az még mindig a kálcium volt. Rájöttem azonban, hogy ez a granulált dolog nem jó választás, így kerestem valami természetesebb forrást. A csirkéknek pucolt főtt tojások héját ledaráltam mákdarálón, melynek eredményeképpen púder állagú port kaptam, amit a kukoricadarába keverve észrevétlenül fogyasztottak a hápik. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt. A kacsáim – nemcsak a magyar, de a pekingi kacsák is – elhullás nélkül szép nagyra nőttek, vaskos csontjaikról a kuyták szopogatták le a maradék húst. Az idén ugyanezt a módszert alkalmaztam, és örömmel jelentem, az idén se volt elhullás. Boldogan úszkálnak immár a tavacskánkban, erősek, egészségesek. A kis árva is elkezdett nőni 🙂
A táplálékhoz még meg kell jegyeznem a vízfogyasztást. Aki szereti a tiszta munkát, az nem foglalkozzon kacsával. Ilyen mocskos, koszos, gamat jószág szerintem nem létezik a világon. Egy fél perc alatt ki tud pacsálni egy egész itatónyi vizet. Az égő, ami felettük volt, folyton fekete volt a ráfröcskölt, csőrükből kimosott kukoricadarától. Olyan, hogy “elég víz” nem létezik kacsaszemmel. Minden vizes, az alom, a száraz takarmány, de még ők maguk is. 1 nap után savanyú szag kezd terjengeni, ha nem takarít az ember. Alig vártam, hogy ki lehessen őket tenni a tóhoz, mert ezt nem lehet sokáig bírni idegekkel. Tavaly a pekingik nem a tónál voltak, úgy is fel tud nőni a kacsa, csak több macera, több mocsok. Például van egy olyan kedves szokásuk, hogy miután kifröcskölték a vizet, csattogtatják a pocsolyában a csőrüket. Mindezt addig csinálják, amíg teniszlabdányi kráterek jelennek meg az itató körük. Borzalom :O
A kacsa szeret legelni is, bár közel sem annyira, mint a liba, mégis mindenképp biztosítanék nekik legelőt. Ha nincs más, képes az íriszek zöldjét is lelegelni télen.A búzát is szereti, de csak mértékkel.
A kezdeti melegről is szólnék pár szót. A kacsa egy alap zsírréteggel születik, működik a hőszabályozása, így neki már nem szükséges olyan meleg-tartás, mint a csirkének, de azért az elején éjszakára nekik is fűtöttem. Nappalra képtelenség őket zárt helyen tartani a fent emíltett viszonyok miatt, ezért ha esett, ha fújt kivittem őket (persze a húsvéti kelést azt ilyenkor a fólia alá vittem)
Remélem, érhető volt a leírás. A libákról sajnos még nem tudok beszámolni, mert azoknak a kitapasztalása egy következő év projektje lesz. 1000 forintos darabárú libával nem nagyon szórakozik az ember. Az idén úgy csináltam, hogy kb. 2-3 hetes korukig kapták a tápot is a dara mellé. Azért nem lehet egy lapon említeni a kacsával, mert a libánál az a veszély áll fenn, hogy elfelejt enni gabonát, és képes csak legelésből élni. Márpedig ha csak legel, abból eddig nem származott semmi jó. Így viszont – ki tudja mi a csábja a tápnak – azt mindig megeszik legeléstől függetlenül. Szóval jövőre valószínűleg saját kelésű libáimmal fogok kísérletezni, és a tapasztalatokról természetesen beszámolok.

Vélemény, hozzászólás?